A Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság négy és fél évvel ezelőtt, 2014 novemberében kezdte meg működését. A második Barroso-bizottsághoz hasonlóan ennek a testületnek is jelentős, európai szintű krízishelyzetekkel kellett szembe néznie, és a felmerült válságszituációkban megoldásokat kínálnia. Az elmúlt évek gazdasági fellendülése csak részben köthető a Bizottság tevékenységéhez, sőt az euróövezet fiskális gondjainak kezelésében, a bankunió reformjának kérdésében nem is értek el igazi áttörést (például az eurózóna tagállamainak mindmáig nincsen közös büdzséje, betétbiztosítása, kötvénykibocsátása). A migrációs politikában sem születtek tartós eredmények, sőt a javaslatok, az alkalmazott megközelítési módok és az eddig megtett konkrét intézkedések ehelyett inkább tartósan megosztották az Európai Unió politikai közösségét. A gazdasági és migrációs kérdések mellett az energiapolitikában és a fenntartható fejlődés területén sem következett be további érdemi javulás, sőt Nyugat-Európa jelentős részét ma a fosszilis tüzelőanyagok (kőszén, lignit) sajátos reneszánsza jellemzi – ami részben azt is mutatja, hogy a Juncker-vezetés nem kezelte prioritásként a nemzeti kormányok és multinacionális vállalatok meggyőzését, és egy összehangoltabb környezetvédelmi együttműködés elérését.
Az Európai Bizottság elmúlt félévtizedes terminusa a korábban fölmerült egyes – főként gazdasági és fiskális jellegű – gondokra nem tudott kínálni tartós megoldást, amiként a migrációval, menekültüggyel és a schengeni térség működésével kapcsolatban 2015 óta aktuális problémákra sem.
A Juncker-bizottság a hatékony európai külpolitikai stratégia felépítésében és az EU diplomáciai szerepének meghatározásában sem bizonyult kellően sikeresnek. A saját belső problémákra és a geopolitikai kihívásokra elmaradt hathatós válaszok nyomán az EU veszített jelentőségéből a globális politikai arénában, nem bizonyult ügyes tárgyalónak és komolyan vehető játékosnak a nemzetközi diplomáciai meccsekben; a 2016. márciusi török–EU megállapodás is csak egy gyors válságmenedzsment része volt, amellyel a német nagypolitika által gerjesztett krízist főleg német szerepvállalással elhárították. A migráció és a Brexit-válság nyomán elmaradt az uniós kül- és biztonságpolitika fenntartható stratégiájának megalkotása, és egyelőre az is kérdéses, hogy miként tudja fenntartani és elősegíteni Európa a hosszantartó fejlődést az iparban és más szektorokban. A vén kontinens egyre inkább lemarad a versenyképesség tekintetében is a világ más részeihez képest.
A Bizottság kezdeti célkitűzései többségét nem tudta teljesíteni, az energetikai uniótól a monetáris és gazdasági unió mélyítésén át az EU–USA szabadkereskedelemig vagy a migrációig, továbbá nem tudta megfelelően kezelni a közösség intézményrendszerén belüli demokratikus deficitet és nem tudta megerősíteni az Unió globális szerepét. Az EU egyes nemzetállamai irányában sem tudta erősíteni az Unió demokratikus változások egyesítésébe vetett hitet, amit esetenként jól mutatott a közvetlen demokrácia intézményei iránt tanúsított ellentmondásos hozzáállása is.
A válságkezelés és a válságkommunikáció két elválaszthatatlan dolog. A Bizottság a sokszor rossz megoldási javaslatok mellett, képtelen volt teljesíteni azon célját, hogy saját kommunikációs csatornáin közvetíteni tudja, hogy mi is történt az adott helyzetben, mi is a valóságos szituáció, miután az uniós polgárok és a nyilvánosság által észlelt látszatot gyakran túl messze tartotta a brüsszeli testület a valóságtól. A Juncker-bizottság kommunikációs tekintetben súlyos kudarcot vallott, hiszen a tényleges helyzet polgárok által érzékelése és a Bizottság válságkommunikációja során küldött üzenetek, narratívák sok esetben olyan távol álltak egymástól, hogy a Bizottság ezáltal csak súlyosbította az integrációs közösség működési zavarait.