1928-ban a Földön 2 milliárd ember élt. 1975-ben 4 milliárd. 2019-ben pedig 7,7 milliárd. Alig több mint egy emberöltő alatt a bolygó népessége a négyszeresére emelkedett. Az érvényes demográfiai modellek szerint a növekedés üteme már lassul, így az emberiség lélekszáma 2100-ban érheti el a 10-11 milliárd körüli csúcsot, amely után csökkenni kezd.
A demográfiai ugrást, a 60-as, 70-es évek népszerű összeomlás és élelmezési-apokalipszis jóslataival szemben nem extrém szegénység, hanem civilizációs kitörés kísérte. Nem eléggé közismert tény, hogy az elmúlt ötven év gazdasági növekedése a világban a soha nem tapasztalt tőkekoncentráció, gazdasági hatalom és profit mellett felszámolta az extrém szegénység jelentős részét is, mérsékelte a gyermekhalandóságot és a súlyos válságrégiókon (mint például a szubszaharai Afrika) kívül megteremtette az emberhez méltó élet kiindulópontjait. Ami persze nem ad okot vállveregető elégedettségre, de tény.
Az új életfeltételek a fogyasztás, a termelés (benne az energiatermelés) és a nemzetközi kereskedelem robbanásszerű növekedésének talapzatán állnak. A 90-es évektől ráadásul, ahogy arra Branko Milanovic közgazdász elemzései felhívják a figyelmet, Ázsia és különösen Kína előretörése áll a megtermelt globális jövedelem átcsoportosulása mögött. A globális jövedelem eloszlásában ugyanis kiegyenlítődési folyamatok mennek végbe. A vázolt folyamatok hatására az emberiség civilizációs tevékenységének melléktermékei, mint amilyen a szén-dioxid jelenléte a légkörben, ugrásszerűen emelkednek. Ezek tehát a növekedés és a gazdasági tevékenység káros externáliái. Tekintettel arra, hogy a természet évről-évre csak korlátozott mennyiségű szén-dioxidot (és más üvegházhatású gázokat) képes megkötni, a határ feletti kibocsátások tartósan növelik a légköri koncentrációt, ami az átlaghőmérséklet emelkedését eredményezi.
Ma határozott tudományos konszenzus uralkodik abban, hogy az átlaghőmérséklet további növekedése jelentős, nem kívánt természeti, társadalmi és gazdasági változásokat eredményez, melyek negatívan befolyásolják az emberiség mára kiharcolt életfeltételeit. A tendenciát tehát – a károsanyagok-kibocsátásának csökkentésével – vissza kell fordítani.
Eddig a pontig kevés az éles vitára okot adó állítás. Ha azonban belépünk a „hogyan” problématerületére, az egyértelműség elillan. Az Európai Unió és új brüsszeli vezetése ambiciózus megállapodást készül nyélbe ütni az előttünk álló időszakban: egy uniós klímaegyezményt és az általuk „átmenetnek” (transition) nevezett folyamat finanszírozási feltételeinek megteremtését. Brüsszel nem lenne Brüsszel, ha mindez ne tartogatna meglepetéseket a nemzetállamok számára.
A nemzeti szuverenitás elve
Önmagában figyelmeztető jel a szemantikai megoldások monoton elszaporodása: „social transition”, „climate transition”, „just transition”, „gender transition” és sorolhatnánk. Az „átmenet” az új hívó szó: társadalmi-demográfiai átmenet a határok megnyitása és a migráció legalizálása révén, kulturális átmenet a nemzeti identitások lebontása és a sokszínűség (multikulturalizmus) ünneplése révén, politikai átmenet az államok szuverenitásának transzferek révén és most már klíma átmenet.
Nem kell túl mélyre ásnunk ahhoz, hogy e kifejezések mögött felfedezzük – a radikális zöldeknek tett gesztusokkal kiegészített – Európai Egyesült Államok koncepciójának körvonalait, az „örök béke” univerzalista kanti utópiáját és annak őreit: a brüsszeli szuper-bürokráciát.
Valódi és végrehajtható uniós klímaegyezmény azonban csak a nemzetállamok együttműködése, beleegyezése révén lehetséges, nem pedig egy illuzórikus szuper-struktúra megteremtésére pazarolt erőfeszítések által. Az éghajlatváltozás ügyében a szubszidiaritásnak fokozott szerepe van, hiszen az ideális megoldások nagyban függnek az országok adottságaitól, kultúrájától és egyéb sajátosságaitól. Az Európai Unió klímapolitikája nem kapcsolható össze globalista vagy szupranacionális politikai törekvésekkel már csak azért sem, mert a nemzetek felett álló koordinációról több ízben kiderült, milyen hatékonytalan ha baj van (mint a 2008-as gazdasági válság, vagy a 2015-ös migrációs krízis esetében). Másfelől, ha hinnénk is benne (mármint az Európai Egyesült Államokban), egyszerűen nincs idő azokra a bonyolult átalakításokra és a velük járó súlyos konfliktusokra, amelyek egy valóban működő és koncentrált intézményi struktúra felépítésekor jelentkeznek. Egy „európai klíma-megállapodás” akkor lesz eredményes, ha nevéhez hűen a nemzetállamok közötti, méltányos és a nemzeti önrendelkezést tiszteletben tartó együttműködésre épít, Brüsszel pedig közvetítő szerepet játszik.
Ezek fényében kifejezetten aggályosak azok az információk, amelyek a megállapodás finanszírozási hátterével kapcsolatban napivilágot láttak. Ezek szerint az újonnan felmerülő költségeket, központi allokációval, a volt szocialista országok felzárkózására szánt kohéziós alapok terhére fedezné az Európai Bizottság. Egyfelől nem világos, hogy a nemzetállamok saját hatáskörükben miért volnának kevésbé alkalmasak arra, hogy a megállapodás céljaival összhangban használják fel a forrásokat. Másfelől félő, hogy a központi elosztás igazságtalan, az előző elveket súlyosan sértő allokációhoz vezetne. Sokatmondó példa, hogy az első cél, amit az új központi kalapból finanszíroznának: a széntüzelésű erőművek kivezetése, amely különösen kedvező lehet például Németországnak, aki a második legnagyobb szereplőként az unió energetikai célú szénfelhasználásának egyharmadáért felelős. A kohéziós alapok hagyományosan a kevésbé tehetős országok kiszolgáltatott régióihoz kerültek, de a központi allokációval ezek a források olyan szereplőkhöz jutnának, amelyek az elmúlt években éppen a kibocsátásaik révén jutottak jelentős haszonhoz (miközben az átlagnál nagyobb arányban szennyeztek).
A szennyező fizet elve
Jövőre lesz száz éve, hogy megjelent Arthur Cecil Pigou híres könyve, a „The Economics of Welfare”. A – talán túlzás nélkül a környezetgazdaság atyjának tekinthető – kutató szerint a társadalmi jólét a szennyező közterhein keresztül növelhető. A gondolat nagy hatást gyakorolt a környezetvédelmi szabályozásra, amelyben később szilárd alapelvként jelent meg a szennyező fizet elve. Ez azt jelenti, hogy ha a gazdaság egy szereplője szennyezése révén kárt okoz egy másik szereplőnek, akkor azt a kár okozója köteles megtéríteni az elszenvedőnek. Az éghajlatváltozásnak mindenki elszenvedője, azonban a károsanyag-kibocsátásáért az egyes országok és egyes szektorok különböző mértékben felelősek. A szennyező fizet elvből következik, hogy a kibocsátás-csökkentő intézkedések magas költségeit arányosan azokra kell terhelni, akik a kibocsátásért valóban felelősek.
