Az USA az egyik legrégebbi demokrácia, gazdasági vezető pozícióját 1945 után szilárdította meg, meghatározó szerepet játszott a háború utáni újjáépítésben, a világkereskedelem fejlődésében és a dollárt a világ első számú tartalékvalutájává tette. Az 1945 utáni egészséges prosperitás időszakában jelentős kereskedelmi többlettel rendelkezett, alacsony GDP-arányos privát adóssággal, és a növekedés eredménye széles társadalmi csoportok számára tette lehetővé a középosztályosodást. Az időszak 1971-ig tartott, amikor Nixon az ország pénzügyi rendszerének reformjára kényszerült, a dollár elszakadt az aranytól (és úgynevezett „fiat" valutává vált). A magas inflációval és munkanélküliségi problémákkal terhelt 70-es éveket a Reagan-korszak sikeresebb időszaka követte (trendszerűen csökkenő infláció, visszatérő növekedés). A gazdasági konjunktúraciklusok váltakozó dinamikájában és a válságok keletkezésében meghatározó szerepet játszó hitelezés súlya azonban nőtt: a privát (vállalatok, háztartások) GDP-arányos adósságszintje a 80-as években haladta meg a 100%-ot. Az adósság felhalmozódása gyorsabb ütemben zajlott, mint a gazdaság növekedése.
A 90-es években a Szovjetunió bukásával és a hidegháború végével, átmeneti ideig az USA világpolitikai konkurencia nélkül maradt. Az európai centrumországokkal együttműködésben ösztönözte – Dani Rodrik, a Harvard Egyetem közgazdásza nyomán – a „hiperglobalizációnak" nevezett, új világgazdasági integráció létrejöttét. Ami a kezdeti látszólagos sikerek után (Clinton-korszak boomja) az Egyesült Államok pozíciójának romlásához és Kína felemelkedéséhez vezetett.
Az USA jelenlegi súlyos válsághelyzetének megértéséhez három, összefüggő folyamatot érdemes figyelembe venni: a hitelvezérelt gazdasági ciklusok problémáját, a globalizáció paradox, ellentmondásos következményeit (ideértve a pandémiát és a terrorizmust is), illetve Amerika demográfiai, kulturális válságát.
A gazdasági válságok hatása
A XXI. század Amerika számára – első két évtizede tekintetében biztosan – krízisévszázad. Az internet kommercializációját kísérő, úgynevezett „dot-com" befektetési krízissel és a 2001. szeptember 11-ei terrortámadással indult. Ezt követte, a jelentőségében az 1929-es nagy világgazdasági válsággal ekvivalens 2008-as recesszió, majd az iszlám terrorizmus világméretű felfutása (melynek 2001 csak az előszobája volt). Végül pedig a koronavírus-járvány és a járványt kísérő újabb gazdasági sokk. A COVID-hoz hasonló pandémiát az 1918-19-es spanyolnátha óta nem tapasztalt a kontinens.
Az alábbi ábrákon ez utóbbi: a pandémia okozta gazdasági sokk látható. 2020 tavaszán az Egyesült Államokban volt olyan hét(!), amikor a munkanélküli ellátásért folyamodók száma megközelítette a 7 milliót. Ha a törés bekövetkezte előtti 50 évet vizsgáljuk, tehát húzunk egy képzeletbeli vonalat 2020 januárjánál: az azt megelőző évtizedek megfigyelt tényadataiból (benne a 2008-as nagy recesszióval) nem következik olyan világállapot, amelyben heti több millió új állástalan akár csak elgondolható is lenne. Ekkora volatilitás túl van a legpesszimistább képzelet határain.
Hasonló a helyzet az USA negyedéves GDP-volumenindex alakulásával. 31%-os visszaesést egyetlen szakértő sem prognosztizált volna, még azok sem, akik a gazdaság ciklikus (10-12 éves periódusokban ismétlődő) recessziójára számítottak az évtized végére.
A járványhoz hasonló történelmi sokkok gazdasági, politikai következményei értelemszerűen attól függenek, milyen kiindulóhelyzetben érte az érintett országot a válság. A pandémia a gazdaság vonatkozásában úgynevezett exogén tényező, külső ágens, a válságot így nem a gazdaság, a pénzügyi rendszer belső dinamikája okozza, mint a legtöbb súlyos recesszió esetében.
A hidegháborút követő időszak az amerikai gazdaság számára nem válságkorszakként indult, sőt. „Great moderation" (szó szerint: „nagy mérséklődés", de meggyőző magyar fogalmi megfelelő híján, inkább kiegyensúlyozott növekedést jelent) – így nevezte el a gazdaságot irányító amerikai technokrácia és a közgazdász szakma az 1990 utáni időszakot, úgy vélték ugyanis, hogy a monetáris politika és szabályzás sikerei nyomán a gazdasági konjunktúraciklusok kisimultak, a lejtmenetek rövidebbé és kevésbé kockázatossá váltak, az infláció csökkent, a GDP és a foglalkoztatottság ingadozásai tartósan mérséklődtek.
Az „aranykor" vihar előtti csendnek bizonyult. Az ezredfordulós dot-com válság még belefért a „great moderation" értelmezési keretébe, ami azonban 2008-ban történt, az visszavonhatatlanul a feje tetejére állította a világot, érvénytelenítve a „világválságmentes" piacgazdaság sokak által dédelgetett álmát.
2003 decemberében Robert Lucas Nobel-díjas közgazdász az American Economic Association előtt elhangzott elnöki székfoglaló beszédében még büszkén jelentette be, hogy az 1929-es gazdasági világválsághoz hasonló súlyos recesszió bekövetkezése mára lehetetlenné vált. „Tézisem az, hogy a makroökonómia, annak eredeti értelmében sikerrel járt: központi problémáját, a nagy gazdasági válságok visszatérésének megelőzését megoldotta, méghozzá évtizedekkel ezelőtt". Néhány évvel később, a Lehman Brothers csődjével kezdetét vette a világháború utáni globális piacgazdaság történetének addigi legnagyobb gazdasági válsága, a 2008-as „nagy recesszió".
Kevés elhanyagolható kivétellel, mint az amerikai unortodox közgazdász Hyman Minsky, vagy az ausztrál Steve Keen, egyetlen elismert szakértő sem látta előre a válság bekövetkezésének lehetőségét, sem annak közeledtét. Hyman Minsky előrelátásának elismeréseként, a nagy recessziót utólag „Minsky-moment"-ként (Minsky-pillanat) is emlegetik. Az amerikai közgazdász azon kevesek egyike volt, aki mindig is kételkedett abban, hogy az 1929-hez hasonló krízis megismétlődése elkerülhető. A „pénzügyi instabilitás hipotézisében" fogalmazta meg, hogy a konjunktúraciklusok, a növekedés és a recesszió egymást váltó hullámai, illetve a pénzügyi válságok endogén jellemzői a piacgazdaság dinamikájának, nem történelmi véletlenek. Nem tudatlanság, vagy emberi hibák kijavítható eredői, hanem elválaszthatatlan alkotóelemei a modern gazdaság mint komplex rendszer működésének.
Minsky paradoxona: a „stabilitás instabillá tesz" tézise. Mivel a piacgazdaság dinamikáját döntően hitelből finanszírozott beruházási ciklusok határozzák meg, a privát adósság felhalmozódása és az eufórikus, spekulatív időszakok befektetési boomja instabillá teszi a növekedést. A hosszabb felfelé ívelő szakaszok még több kockázatvállalásra ösztönöznek, a szakasz utolsó harmadában pedig megszaporodnak a rossz hitelek, az úgynevezett „ponzi finanszírozás" (amikor újabb hitelekből fizetik a korábbi hitelek kamatait), a pénzügyi szabályok kikerülése stb. A folyamat végül a visszájára fordul, a fizetésképtelenség láncreakciót indít el, ami recessziót indukál.
Minsky paradoxona abban fogalmazódik meg talán a legélesebben, hogy az 1929-et követő monetáris szabályozás fejlődése, az államok költségvetési deficitjének válsághelyzetet stabilizáló szerepe, a pénzügyi szektort kimentő politikák segítettek ugyan (tagadhatatlanul meghatározó szerepet töltöttek be abban, hogy a „nagy depresszió" utáni krízisek nem torkolltak súlyos társadalmi katasztrófába, az elkerülhetetlen gazdasági veszteségeken túl), azonban éppen e segítség révén ösztönöztek a kockázatvállalás újratermelődésére. A modern pénzügyi rendszerek szereplői ma már számítanak arra, hogy az állam és az adófizetők kihúzzák őket a bajból, így ezt a szempontot is beépítik a vállalható kockázat mérlegelésébe. A pénzpiac regulációját intézményi és eszközinnovációval felpuhítják, amikor szükséges.
A válságok indukálta jegybanki és állami stabilizátorok bevezetése tehát egy visszacsatolási folyamatot indít el, ami olyan pénzügyi és finanszírozási „innovációkat" eredményez, ami újra és újra lehetővé teszi az eszközbuborékok felépülését és a pénzügyi sokkok visszatérését. A 10-12 évente ismétlődő konjunktúraciklusok mögött a folyamatosan felhalmozódó privát (vállalati, háztartási, nonprofit) hitel és adósságtömeg makrociklusokat és nagy összeomlásokat termel ki (1929, 2008). 2008-ban a legtöbb súlyosan érintett ország GDP-arányos privát adóssága már 150% felett járt. Ebben a tartományban önmagában a hitelezés dinamikájának csökkenése képes érzékelhető visszaesést generálni az aggregált keresletben.
Ha figyelembe vesszük a hitel és az adósság meghatározó szerepét a gazdasági válságok keletkezésében, akkor az is jól láthatóvá válik, hogy az USA és a nagyobb európai centrumországok (Németország kivételével) kiszolgáltatott helyzete máig nem ért véget. Az 1929-es krízist követő másfél évtizedben az amerikai privát szektor GDP-arányos adósságszintje 37%-ra mérséklődött. Ugyanez az adósságleépítés nem történt meg a nagy recessziót követően, az továbbra is 150% felett alakul.
Ma a világ 25 leginkább eladósodott országa közül 17 észak-amerikai vagy európai állam, köztük Nagy Britannia, Kanada, az USA, Franciaország, Spanyolország és az északi országok (Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország). Ezek nem mindegyike van – Steve Keen ausztrál közgazdász kifejezésével élve – „adósságzombi" állapotban, azaz olyan csapdahelyzetben, mint Japán a 90-es évek óta, ahol az ikeradósság (privát és állami szektorok együttes adóssága) meghaladja a GDP 300%-át, megfojtva a növekedés lehetőségét.
Sokan amellett érvelnek (például Ray Dalio, az USA egyik legismertebb befektetési alap menedzsere), hogy az USA helyzete jelenleg az 1930-as évekkel analóg. Nemcsak az adósságszintek, kamatszintek, a monetáris politika iránya vonatkozásában, hanem a társadalmi következmények tekintetében is: a politikai polarizáció, az extrém jövedelmi és vagyoni különbségek miatt.
A globalizáció paradoxonai
Eredetileg az amerikai jelzáloghitel-piacról útjára indult 2008-as pénzügyi válság a globalizáció hidegháború utáni új szakaszában pillanatok alatt szétterjedt. Az Egyesült Államok világgazdasági hegemóniája mellett létrejött, Dani Rodrik által „hiperglobalizációnak" nevezett gazdasági integráció nemcsak a tőke, az áruk és szolgáltatások, vagy az információ korábban nem látott méretű áramlásának médiuma, hanem a krízisek disszeminációjának, terjedésének közegévé is vált.
A globalizáció második hullámát (az első az XIX. század közepe és 1914 közé tehető) több paradox, ellentmondásos tendencia is jellemzi, amelyek egyenes összefüggésben vannak Amerika jelenlegi nagy gazdasági és politikai konfliktusaival.
1.
A globalizáció új szakaszát az infokommunikációs technológiai forradalom alapozta meg. Ennek egyik fontos következménye, a piacgazdaság korábbi történetével szemben, hogy lehetővé tette a termelés és az irányítás szétválasztását (annak fizikai helye tekintetében), a folyamatok szétdarabolását, kiszervezését (outsourcing), ezzel a globális értékláncok létrejöttét.
A globális értékláncok és a hozzájuk történő csatlakozás nélkül nincs a mai Kína (függetlenül attól, hogy Kína világgazdasági sikerének sok más tényezője is van, többek között politikai kapitalizmusának különutas jellemzői és sajátos, asszimetrikus viszonya a globalizáció új szabályrendszeréhez). A globális értéklánc ugyanis kifejezetten érdekeltté teszi a lánc tulajdonosát, hogy korszerű technológiát telepítsen a termelés távoli helyszíneire. A technológiatranszfer problémája így automatikusan megoldódik, ez pedig az ugrásszerű fejlődés lehetőségét kínálja a korábban egyoldalú világgazdasági szerepbe kényszerített, periférikus országoknak. Itt jön azonban az első paradoxon.
A hiperglobalizáció a munkaerő helyzetének megváltozását eredményezte. A globális értékláncok létrejötte a centrumországokban gyárak bezárásával, munkahelyek megszűnésével, és általában a munkavállalók alkuerejének csökkenésével járt (ami közvetlenül kihat a bérekre is). A változások a nagyvállalatok belső működését sem hagyták érintetlenül. A kiszervezésekkel, a munkaerő technológiai helyettesíthetőségének növekedésével veszített jelentőségéből a kiszámítható karrierutak, vonzó fizetések garanciájának korábban priorizált vállalati politikája. Megjelent helyette az úgynevezett „gig economy": a határozott időre vagy projektekre szerződtetett, nem főállású munkaerőre építő üzleti modell.
A rozsdaövezetek a globalizáció „sikerének" paradox mementói. Ray Dalio úgy fogalmaz: „ha leegyszerűsítésnek tűnik is, a 90-es éveket követő globalizáció olyan periódus, ahol az amerikai munkás- és középosztályt ázsiai munkaerőre vagy gépekre cserélik."
2.
Az értékláncok létrejöttének, a termelés kiszervezésének második paradoxona a globális jövedelem átrendeződésének felgyorsulása. A hetvenes években az USA és nyugati szövetségesei állították elő a globális GDP 56%-át, ma ez az arány 37%. A megtermelt javak és szolgáltatások 43%-át pedig Ázsia állítja elő. Kína az elmúlt években hagyta maga mögött az Egyesült Államokat, India pedig Németországot. A folyamatokat először leíró közgazdász, Branko Milanovic szerint a helyzet hasonlít a nyugat és a „harmadik világ" évtizedekkel ezelőtti viszonyára, csak éppen megfordítva: most a centrumországokban jár a globalizációs folyamat kettős eredménnyel, a tőketulajdonosok pozíciója javul, a munkájukból élők (különösen a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők) pedig leszakadnak. Az olyan multietnikus és nyitott országok esetében, mint az Egyesült Államok vagy Nagy Britannia, a migráció felgyorsulása csak tovább mélyítette a paradoxon társadalmi-politikai hatását, hiszen rövid távon éppen az út szélén hagyott csoportoknak teremt a bevándorlás konkurenciát a munkaerőpiacon.
A hiperglobalizáció nemcsak a világ jövedelmének átcsoportosulását eredményezi, de a centrumországokban is megváltoztatja a tőke és bérhányad pozícióit. Az ezredfordulót követően a centrumországokban megtermelt jövedelem csökkenő arányban került a munkavállalók kezébe, és nagyobb arányban vált tőkejövedelemmé.
A helyzet oka egyrészt a technológiai ugrás (a munkaerő kiváltására alkalmas eszközök forradalma, automatizáció, robotizáció, AI), maga a kiszervezés, a munkaerő már említett alkupozíciójának csökkenése, a jövedelem piaci koncentrációja (monopol és oligolop piacok).
3.
A globalizáció első hullámában a tranzakciós költségek csökkentése és a tulajdonjogok védelme (külföldön történő befektetés esetén) komoly kihívást jelentett. Az imperializmus és a kolonizáció a tőke és az áruk szabad mozgásának kikényszerítésére, feltételeinek biztosítására, a tulajdonjog védelmére létrehozott korai politikai struktúrának is tekinthető. Ma ezt a feladatot nemzetek feletti szervezetek (WTO, IMF, EU stb.), kereskedelmi és befektetési szerződések, egyezmények látják el.
Dani Rodrik, a hiperglobalizáció fogalmának megalkotója, írta le a globalizáció harmadik paradoxonát, amit ő „trilemmának", azaz háromtényezős döntési helyzetnek nevezett. Elemzése szerint ugyanis a világnak három fontos dolog közül kell választania, de a háromból csak kettőt tarthat meg jelenlegi formájában. Ez a három dolog:
1. a nemzetállam,
2. a demokratikus döntéshozatal (népszuverenitás) és a
3. globalizáció (ahogy 1990 óta működik az USA felügyelete alatt).
Ha a globalizáció jelenlegi magas fokú integrációját (az úgynevezett „mély integrációt") tartjuk meg és a nemzetállamot, akkor jutunk el például Európa jelenéhez, a jól integrált közös piachoz és Rodrik kifejezésével élve: az „arany kényszerzubbonyba" bújtatott nemzetekhez. Azaz, lényegében a nemzeti önrendelkezés, szuverenitás fokozatos feladásához.
Ha a globalizáció jelen formáját és a demokratikus döntéshozatalt választanánk, akkor „világállamra" lenne szükség (vagy a mi esetünkben kisebb léptékben: egy Európai Egyesült Államokra, nemzetek nélkül). Ez gazdasági értelemben egyközpontú monetáris és fiskális irányítást jelent, ami jól illeszkedik a globális piac szabályozási elvárásaihoz.
A harmadik opció, amit Donald Trump követett az Egyesült Államokban 2016-tól 2020-ig, vagy több közép-európai ország, köztük Magyarország, az unióval folytatott vitákban: a nemzetállam, a nemzeti önrendelkezés megtartása, megerősítése és a globalizáció újrafogalmazásának követelése. Trump nem véletlenül vetett véget a szabad kereskedelmi egyezmények, szupranacionális intézmények korábbi hegemóniájának. Ez az ára annak, hogy a nemzetállam és annak önrendelkezése (cselekvési mozgástere) megmaradjon, helyrebillenjen.
Az USA ellentmondásos helyzetét értelemszerűen az adja, hogy saját maga volt a kezdeményezője és világpolitikai támogatója a számára is kettős eredményt hozó globális integrációnak: Ázsia felemelkedésének és az amerikai középosztály hanyatlásának.
Demográfiai, kulturális válság
Amerika helyzetét a nagy gazdasági ciklusok, a felhalmozódó adósság okozta visszatérő pénzügyi válságok és a félresikerült globalizáció mellett demográfiai egyensúlytalanságok is befolyásolják.
Az USA multietnikus társadalom, amely az elmúlt két évszázadban több jelentős bevándorlási hullámot is átélt. A XIX. században indult első nagyobb hullám is komoly társadalmi konfliktusokkal járt (az Európából nagy intenzitással érkező gazdasági migráció miatt), ott azonban a kisebb diverzitás (mérsékeltebb kulturális távolságok) következtében, idővel helyreállt az ország integritásához szükséges nemzeti identitás, kultúra, nézet- és szimbólumrendszer egyensúlya.
Jelenleg az amerikai társadalom 14%-a, 45 millió ember, nem az Egyesült Államokban született. Eric Kaufmann brit származású politológus (Whiteshift című Amerikáról szóló könyvében megjelent) analízise szerint a migráció társadalmi-politikai hatása tekintetében két tényező a meghatározó: az intenzitás, az újonnan érkezők beáramlásának sebessége és a diverzitás, azaz a kulturális távolság a célországban élők és az oda érkezők között. Valójában a diverzitás jelenti a kisebb problémát. Az intenzitás, az újak sokkszerű megjelenése váltja ki a széleskörű tiltakozást és a válságot – ahogy ez végül a felszínre tört Donald Trump elnökségének időszakában.
A demográfiai átmenet (termékenységi ráta reprodukciós szint alá csökkenése) 2008 után az amerikai többségi társadalom növekedési dinamikájának látványos lassulását eredményezte (lásd ábra alább). A fennmaradó éves népességnövekedés egyre nagyobb arányban származik migrációból. Ha nincs Trump szigorú bevándorláspolitikája, az évtized közepén a migrációból származó többlet már meghaladja a természetes szaporulatot.
Az intenzív migráció még egy történelmi tapasztalatokkal rendelkező multietnikus társadalom esetén is konfliktusokat hordoz. Nem azért, mert az amerikai lakosság karaktere „idegengyűlölő", hanem mert a nagy gazdasági válság, a globalizáció ellentmondásos dinamikája következtében egy gazdasági értelemben is hanyatló többségi társadalommal találkozik.
A migráció dinamikájának mérsékléséről szóló társadalmi vitákat hiba tabuvá minősíteni. Márpedig ez történt Európában és az Egyesült Államokban is az ezredfordulót megelőző évtizedekben, amikor a Kaufmann által „baloldali modernizmusnak" nevezett, öndefiníciója szerint pedig „baloldali progresszivizmusként" ismert ideológia dominanciája ezt lehetővé tette.
A baloldali progresszivizmus az Amerika vezette globális gazdasági elit, a nagy technológiai óriások, a fősodrú média és a politikai establishment jelentős részének önmeghatározásává vált. Szociológiai értelemben a globalizáció nyerteseinek perspektívája az, ami integrálja a neoliberalizmus egyes elemeit (nemzetek feletti intézmények jelentősége, nyitott határok stb). Radikális szárnyát pedig az elmúlt években hírnevet szerzett, új antirasszizmus, a „fehér privilégiumok" elleni fellépést hirdető „társadalmi igazságosság" (social justice) mozgalom képviselői adják.
Amerika és a Nyugat centrumországai a 90-es években még a multikulturalizmust, a diverzitást, a kulturális relativizmust, a határok megszüntetését ünnepelték, hitek, világnézetek, életfelfogások, kultúrák szervezőerő nélküli sokféleségét. A probléma az, hogy a nyelvek és etnikai identitások mögött az USA esetében évszázadok óta meghúzódó közös értékek, világnézeti, civilizációs, politikai fundamentumok, Amerika magkultúrája is idézőjelbe kerül, ami újabb visszacsatolási folyamatok révén tovább mélyíti a belső politikai ellentéteket, a „polarizációt" – ami a kortárs média és az elemzők közkedvelt kifejezésévé vált a tengerentúlon. Nem véletlenül.
Miközben az Egyesült Államok a hiperglobalizáció által kitermelt, vagy azzal összefüggésben álló gazdasági, demográfiai, kulturális krízisek következményeivel küzd, Ázsia, és benne különösen Kína, nemcsak gazdasági, de civilizációs/politikai alternatívává is válik. A kapitalista, piaci berendezkedést ötvözi a totális állam és tervezés posztmodern verziójával, ahol az állampolgárok integrációját a nyílt rendőri és katonai kontroll mellett a mesterséges intelligencia alapú digitális megfigyelő rendszerek végzik. Ami a Facebook és más közösségi média esetében fenyegetésből most válik realitássá (a minden tevékenységre kiterjedő adatgyűjtés, annak folyamatos analízise, a kockázatosnak minősített vélemények cenzúrája, a „no platforming"), az Kínában minden állampolgár számára hétköznapi valóság.
Slavoj Zizek, szlovén filozófus ironikus megfogalmazásában: „Amitől én tartok, az a kapitalizmus „ázsiai értékekkel". Kapunk egy kapitalista modellt, ami sokkal dinamikusabb és hatékonyabb, mint nyugati változata. Nem értek egyet azzal, amit sok liberális mond: adjunk (Kínának) tíz évet, és lesz egy újabb Tiananmen tér. Nem, a kapitalizmus és a demokrácia közötti házasság véget ért."
Zizeknek igaza van, de nem csak Kína tekintetében. Nem zárható ki az sem, látva Trump és más republikánus politikusok, médiatermékek (pl. az USA egyik legrégebbi lapja: a New York Post), platformok (Parler) rohamszerű letiltását, közösségimédia-felületeik korlátozását, törlését az elmúlt napokban, hogy ez a házasság máshol is válságba kerül, nemcsak Ázsiában.
Túlzás lenne az USA esetében „polgárháborús állapotokról" beszélni, hiszen annak az állam politikai és pénzügyi működésképtelenné válása az egyik kiinduló feltétele. Az azonban jól látható, hogy Amerika civilizációs ereje gyengülőben van, és most már világpolitikai kihívója is akad.
Fűrész Gábor, a Századvég Gazdaságkutató vezérigazgatójának írása az Origónak
