Nemhogy Európát, de még Franciaországot sem tudja Macron egyesíteni
Emmanuel Macron francia elnök pártja úgy nyert a francia törvényhozási választások második fordulójában, hogy valójában nagyot veszített: nemcsak a Macron politikai reformprogramjához szükséges abszolút többségtől búcsúzott el a párt, hanem a radikális bal- és a szuverenista jobboldal megerősödésével súlyos kormányzási válságba is keveredett. Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Miután az áprilisban megrendezett francia elnökválasztáson Emmanuel Macron győztesként került ki Marine Le Pen szuverenista elnökjelölttel szemben, sokan úgy vélték, hogy a centrista politikával kampányoló régi-új elnök végre stabilizálni tudja majd az egyébként komoly demográfiai, költségvetési, valamint energetikai válságokkal terhelt Franciaországot, elsősorban azáltal, hogy a franciák első számú képviselőjeként egyfajta európai vezérként pozicionálja magát.
Ezen optimista előjelzések azonban súlyos csorbát szenvedtek a hétvégén megrendezett törvényhozási választások második fordulója után, amelyen az eredmények szerint az elnöki párt 2017-hez képest 99 (!) képviselővel kevesebbel fog rendelkezni, ami annyit tesz, hogy a most megszerzett 246 hellyel igencsak távol kerültek az abszolút többséget biztosító 289 szavazattól.
S bár kétségtelen, hogy Nyugat-Európában nem számít kirívóan szokatlannak a kisebbségi kormányzás jelensége, a francia politika sajátosságának köszönhetően azonban a jelenlegi eredmények Macron elnök számára talán nem is alakulhattak volna rosszabbul. Az elnök körül váratlanul kialakult légüres tér okozta feszültséget hűen érzékeltették nemcsak az eredmények után megszólaló Olivia Grégoire kormányszóvivő szavai, miszerint „ez egy kiábrándító első hely […], a kormányzatnak volt már ennél jobb estéje”, hanem Gabriel Attal költségvetési tárcáért felelős kormánytag mondatai is, melyek arról szóltak, hogy
amennyiben az eredmények megerősítést nyernek, azok távoliak a reméltektől.
Ám a kormánypárti politikusok leplezetlen csalódottsága mellett Macron hallgatása még erőteljesebben érzékelteti az elnöki párt körül kialakult válsághelyzetet. Mindez pedig nem véletlen, ugyanis Macron „nagy egyesítő kampánya”, amely a tavaszi elnökválasztáson alkalmazott stratégiájához hasonlóan arra fókuszált, hogy országa mondjon nemet a szélsőségekre, csak további polarizáltságot szült a választópolgárok között.
Mindez a számok nyelvén annyit tesz, hogy 1958 óta nem látott rekordalacsony részvételi arány született (46 százalék), továbbá mind a radikális baloldali blokk, mind pedig a szuverenista jobboldal is példátlanul erős felhatalmazást kapott.
Amíg a kommunistákat, a zöldeket, a szocialistákat és a radikális baloldalt tömörítő baloldali szövetség (NUPES) 131 helyet szerzett meg, s ezáltal a legfőbb ellenzéki erővé vált, addig az eddig mindössze 8 képviselővel rendelkező Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés 1986 óta ismét önálló frakciót tudott alakítani, ám nem pusztán a közvélemény-kutatások által becsült 20 és 45 közti képviselői számmal, hanem egy 89 fősre duzzadó tagsággal.
Ugyanakkor a társadalom és ezáltal a politikai pártok mélységes megosztottsága okozta kihíváson túl Macron pártjának az eredmények tükrében egy sokkal aktuálisabb problémára, a relatív többségben való sikeres kormányzásra kell keresnie választ. Hiszen amíg a radikális baloldali blokk, valamint a Marine Le Pen vezette szuverenisták kapcsán is viszonylag egyértelmű volt a kampány során, hogy nem lesznek hajlandóak együttműködni az elnöki párttal, addig számos elemző és kommentátor a francia jobboldali politikát megalapító Charles de Gaulle tábornok, valamint köztársági elnök politikai örökösének számító Köztársaságiak párt kapcsán feltételezett valamiféle együttműködési hajlandóságot.
Példának okáért Frédéric Dabi, az IFOP nevű közvélemény-kutatóintézet munkatársa a második forduló előtt úgy látta, relatív többség esetén a Köztársaságiak fogják eldönteni, hogy mi lesz a sorsa Macron elnökségének.
Jérome Jaffré politológus pedig a Le Figaro című napilapban fejtette ki véleményét, miszerint elképzelhetőnek tartja, hogy a konzervatívok koalícióra lépnek majd Macron pártjával, s cserében az államfő ismét jobboldali miniszterelnököt nevez ki.
Megjegyzendő, hogy Macron az első megválasztása után is a Köztársaságiaktól választott kormányfőt Edouard Philippe személyében, majd utóda, Jean Castex is a Köztársaságiakat hagyta ott az államfő kedvéért.
A jóslatokkal ellentétben azonban Christian Jacob, a Köztársaságiak vezetője már az eredmények ismeretében határozottan kijelentette, hogy dacára annak, hogy jelentősen visszaesett a képviselői mandátumhalmazuk (61), ellenzékben maradnak,
amivel jelenleg érdemi korlátok közé szorította az elsősorban a nagyszabású nyugdíjazással, az energetikával, a közbiztonsággal, valamint a gazdasággal kapcsolatos reformtervekkel kampányoló Macron mozgásterét.
Fontos ugyanakkor kiemelni a jelenlegi eredmények külpolitikai jelentőségét is, hiszen a francia elnök Angela Merkel volt német kancellár európai színtérről való távozása után szemmel láthatóan Európa vezérpolitikusi szerepkörét ambicionálta, vízióit kiváltképpen az Unió jövőjével, valamint az idén kirobbant orosz–ukrán katonai konfliktussal kapcsolatban osztotta meg.
Ám a hétvégi eredmények két tanulsággal is szolgáltak Macronnak.
Egyfelől minden jel arra enged következtetni, hogy a második ciklusában lévő francia elnök a saját országát sem tudja sem a politikai sikeresség, sem pedig a társadalmi közmegegyezés mentén egyesíteni. Ennélfogva minden, Európa egészét megszólítani vágyó jövőbeni üzenete hitelességi kérdéseket fog felvetni, amelyek egyeneságon fogják megakadályozni azt, hogy Macron az Unión belül megkerülhetetlen szereplővé váljon.
Másfelől ami a nemzeti politika európai térben való kivetülését illeti, a kontinensünkön átívelő közvélemény, valamint a világsajtó Macron mostani kudarcát akarva-akaratlanul össze fogja hasonlítani Európa egyik, ha nem a legerősebb szereplőjének, Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek a teljesítményével, kifejezetten a társadalmi felhatalmazás, valamint a bizalmi index ismérve alapján. Mindez pedig akár a hétvégi keserédes győzelemnél is jobban fájhat majd a jelenlegi francia elnöknek.
