Miután Oroszország karbantartási munkálatokra hivatkozva tíz napon keresztül leállítja az Európába irányuló orosz gáz egyik legfontosabb vezetékét, az Északi Áramlatot, az eddig Moszkvával szemben magabiztosan fellépő, valamint állandó kritikát megfogalmazó Németország katasztrofális következményekre kénytelen felkészülni. Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Még a világ- és az európai politikát csak távolabbról követők számára is minden bizonnyal feltűnt, hogy azt követően, hogy Oroszország egy „különleges katonai művelet” keretében megszállta Ukrajna egy részét, számtalan, egyébként Moszkvától energetikai értelemben rendkívül függő nyugati ország a politikai racionalitást semmibe véve követelni kezdte Oroszország azonnali és súlyos szankciókon keresztüli megbüntetését. S bár tény, hogy a Nyugat eltúlzott reakciója nem volt országonként homogén, egyes nemzetek vezetőinek a nyilatkozatai már-már Oroszország és az orosz elnök megaláztatását vetítették előre.
Ezen igencsak vehemens nyugati hullámhoz csatlakozott az orosz–ukrán háború kitörése után szinte azonnal a német kancellár, Olaf Scholz is, aki egy közlemény keretében nemcsak arra utasította Vlagyimir Putyin orosz elnököt, hogy azonnal vonja ki a csapatait az ukrán területekről, hanem közölte: ez Putyin egyszemélyes háborúja, amely kapcsán nem létezik olyan indok, ami igazolná a történteket.
Ami pedig az Oroszország elleni szankciókat illette, Scholz szintén határozottan kiállt amellett a gondolat mellett, hogy a megszorító intézkedésekre annak ellenére is szükség van, ha azok akár a német emberekre, valamint a gazdaságra nézve is ártó hatással lesznek.
Hogy ezen „ártó hatásnak” a mértéke kézzel foghatóvá váljon, érdemes górcső alá venni a tíznapos gázszállítmányozási szünet előtti német állapotokat, amelyek hűen érzékeltetik, hogy a vágyvezérelt német politika már jóval korábban elszakadt a valóságtól.
A helyzet olyan súlyos, hogy néhány nappal ezelőtt a Bundestag egy olyan törvénymódosítást fogadott el, amely lehetővé tette, hogy a hirtelen drágulás miatt megrendülő energiacégek állami tőkeinjekciót kaphassanak. E lehetőséggel pedig rá egy napra az ország legnagyobb földgázimportőre, az Uniper már élt is.
A koronavírus-világjárvány első szakaszában szinte egyik napról a másikra az összeomlás szélére került légitársaság, a Lufthansa megmentésének mintájára kidolgozott megoldás szerint az állam az eddiginél jóval gyorsabban juttathat tőkét az ország működéséhez elengedhetetlenül szükséges, az úgynevezett kritikus infrastruktúrához sorolt energetikai vállalatoknak. Mi több, az állam átmenetileg tulajdonrészt is szerezhet az ilyen cégekben, és akár a működtetés felügyeletét is magához vonhatja.
A német gazdasági minisztérium indoklása szerint az új eszközrendszer azt szolgálja, hogy fenntartsák az energiaszektor működését, és megakadályozzák a válság átterjedését más területekre.
Magyarán, ha csökken a gázimport, a gáz várhatóan jelentősen drágul a piacon, és ha az energiavállalatok nem tudják kifizetni a magas árakat, és emiatt nem tudják teljesíteni a szerződéseiket, akár fizetésképtelenné is válhatnak. Ez pedig az összeomlásukhoz vezethet, ami rendszerszintű zavart okozhat az egész gazdaságban, az ellátási lánc mentén egészen a végfelhasználóig.
E rendkívüli intézkedés azonban nem volt előzmények nélküli, ugyanis Berlin már egy jó ideje kénytelen azzal a kihívással szembesülni, hogy az orosz elnök által „barátságtalannak” minősített egységes kiállásban való részvétele miatt az országba irányuló gáz apadóban van.
A részletek szerint a vezetéket üzemeltető Gazprom orosz állami energetikai óriáscég június közepén nagyjából 50 százalékkal csökkentette a Németországba szállított földgázmennyiséget, így a közüzemi hálózati felügyelet adatai szerint az Északi Áramlat-1 vezetéken alig 700 gigawattórának (GWh) megfelelő mennyiség érkezik napi szinten, amely a Gazprom korlátozása előtti mennyiség – 1400 GWh feletti érték – pusztán fele.
Ám dacára a német kormány nagyvonalúnak tűnő földgázellátási válsághelyzetet kezelő politikájának, a jelek szerint a német állampolgárok így is kénytelenek megfizetni a háború árát nemcsak a magas energetikai költségeken, hanem bizonyos korlátozásokon keresztül is. Egyfelől, a földgázzal számos iparvállalatot és száznál is több városi, települési közműszolgáltatót kiszolgáló vállalat szerint az orosz gázszállítások visszafogása lehetetlen helyzetbe hozta őket, mert az ellátás folyamatossága érdekében a piacról kell pótolniuk a kieső mennyiséget.
Ott viszont a Gazprommal kötött hosszú távú szerződésekhez képest nagyságrendekkel magasabb árat kell fizetniük, ez pedig azzal fenyeget, hogy az év végére tízmilliárd eurós – amely átszámolva 4100 milliárd forint – veszteséget halmoznak fel.
Másfelől, a téli földgáztározók megfelelő mennyiséget garantáló feltöltésének kérdése továbbra is nyitott. Ugyanis a tározók feltöltése egyelőre hiába tűnik zavartalannak, a téli ellátáshoz októberre el kell érni a 80 százalékos, novemberre pedig a 90 százalékos töltöttségi szintet. Ez viszont a jelenlegi 63 százalékos szint, valamint a tíz napig biztosan tartó gázszállítmányozási szünet tükrében komoly kockázatot rejt magában. Hogy valójában mekkorát, azt a kanadai természeti erőforrásokért felelős miniszter, Jonathan Wilkinson szavai érzékeltették, aki a kanadai műhelyben lévő Északi Áramlat gázvezeték turbináinak Németországba való juttatását kommentálta. Mint azt Wilkinson mondta,
"a megfelelő földgázellátás nélkül a német gazdaság kifejezetten jelentős nehézségeket szenvedne el, így a németek a tél eljövetelével azt kockáztatnák, hogy nem tudnák felfűteni otthonaikat."
Az imént tárgyalt tények kontextusában tehát túlzás nélkül kijelenthető, hogy Németországnak nemcsak energetikai, hanem gazdasági értelemben is katasztrofális következményekre kell az elkövetkezendő napokban, hetekben felkészülnie, amelyek hosszú távon bizonyosan vissza fogják vetni Európa gazdasági motorját. Mindez pedig borítékolhatóan sokkhullámokat generál majd Európa-szerte.
A kérdés csupán az, hogy a jelenlegi válsághelyzetből majd egyszer kilábaló ország képes lesz-e levonni a hibáiból a tanulságokat. Ugyanis minden jel arra enged következtetni, hogy a realitást nélkülöző, globális zöldpolitikai trendek a gyakorlatban használhatatlanok, valamint, hogy az ország geostratégiai adottságát figyelmen kívül hagyó, nyugati politikai kommunikáció is több kárt okoz majd, mint hasznot.
