Ezek a veszélyek mostanra a német kormány számára is világossá váltak, félresöpörve a korai hurráoptimizmus időszakát, amely a megújuló energiaforrásokban, valamint alternatív beszállítókban látta a helyzet megoldását. Olaf Scholz kancellár több ízben az Oroszország elleni szankciók helyességét és szükséges mivoltát méltatta, míg gazdasági minisztere, Robert Habeck kijelentette, hogy Németországnak elegendő tartaléka van, a Katarral kötött megállapodás eredményeképpen pedig felkészült az orosz gázszállítások leállítására. A megállapodásból azonban világosan kiderül, hogy a katari földgázszállítás legkorábban 2026-ban indulhat meg. Mivel az orosz gázhoz már csak korlátozott mértékben jutnak hozzá a németek, a valóság hideg zuhanyként hat a német politikai elitre, amely kvázi büntetésként egy illetéket is kénytelen volt kivetni a gázfogyasztókra.

A helyzet természetesen másutt sem nevezhető ideálisnak. Franciaországban a minap Emmanuel Macron elnök nyilvános kormányülésen hívta fel a polgárok figyelmét, hogy vége van a gondtalanságnak és a bőségnek, a kontinens pedig a „nagy felfordulás” időszakát éli. Az országba már június közepe óta nem érkezik orosz gáz, emiatt minden érintett szereplőt arra szólítottak fel, hogy korlátozza az energiafogyasztását, amely a gáz-, az áram- és az üzemanyag-felhasználást is magában foglalja.

Németországgal ellentétben Franciaország deklarálta, hogy elkötelezett az atomerőművek hosszú távú fenntartása és működtetése mellett, amely eddig kapóra is jött az energiafordulat vágyálmát kergető németeknek, hiszen a francia atomerőművek által előállított villamos energiát importálták, miközben a saját létesítményeiket fokozatosan leállították. A válság jelei azonban már ezen szektorban is érzékelhetők, hiszen míg a korábbi években az EU legnagyobb energiaexportőre volt Franciaország, mára importőrré vált, átadva helyét Svédországnak, amely – talán nem véletlenül – az orosz energiaszektort érintő szankciók egyik leghangosabb szószólójává vált. Mivel e változás a németeket is hátrányosan érinti, előfordulhat, hogy rövidesen a német Zöldek is totális hátraarcot kénytelenek hirdetni az atomenergia ügyében.

Az előttünk álló időszak egyik legdrámaibb prognózisa a belga miniszterelnök, Alexander De Croo nevéhez fűződik, aki öt-tíz nagyon nehéz telet vizionált Európa számára, mivel akadoznak az orosz szállítások, az európai földgázárak pedig a nyári átlagár tizenötszörösére emelkedtek, ami közvetett módon a villamosenergia-árakat is felhatja. Az orosz–ukrán háború ürügyén felforgatott energiaszektornak egyelőre tehát inkább vesztesei, mintsem nyertesei vannak. A szankciók valójában nem Oroszországot, hanem – Svédország kivételével – az Európai Unió valamennyi tagállamát sújtják, az elszabadult világpiaci árakból pedig az oroszok és az amerikaiak is busás hasznot húznak. Ennek fényében továbbra is egyedülállónak tekinthető a magyar kormány lakosságot érintő támogatása, amely az átlagfogyasztásig megőrizte a rezsicsökkentett árakat mind a gáz, mind a villamos energia vonatkozásában, amelyet kiegészít az üzemanyagárstop időszakos fenntartása.

Az Európa előtt álló nehéz tél nem riogatás, hanem a fájdalmas valóság, ami itt kopogtat az ajtónkon. A kontinensre váró súlyos válságnak azonban nem az oka, hanem pusztán következménye az energiaválság és az infláció elszabadulása. A valódi okok ennél sokkal mélyebben keresendők. A brüsszeli és a nyugat-európai elit az Oroszországot célzó szankciókkal nemcsak a realitásérzékét, hanem az irányítást is elvesztette a kontinens fölött. Európát ma már nem a saját jól felfogott érdekei, hanem különféle lobbiérdekek mozgatják, amelynek éppen az európai polgárok a legnagyobb elszenvedői. A tél közeleg, de talán egy dologban bízhatunk: a nehéz idők újra erős embereket formálnak. Másképp Európa nem kerülhet ki ebből az elhúzódó válságfolyamatból.


Forrás: Magyar Nemzet