A globális keretrendszer jobb biztosítása érdekében, az Európai Unió Tanácsában is sokan azt javasolnák az új szabályozáshoz, hogy „robusztusabb országjelentési mechanizmusra van szükség”, valamint „szélesebb körben kell használni a közös külső értékeléseket” az egyes államok tekintetében. Ez magában hordozná annak veszélyét, hogy az országjelentések gazdasági (és akár politikai) nyomásgyakorlási kísérletek eszközeivé váljanak.
2022. március 3-án a Tanács határozatot fogadott el a világjárványok megelőzéséről, az azokra való felkészülésről és reagálásról szóló nemzetközi megállapodás tárgyalásainak megkezdéséről, az ezt biztosító felhatalmazás deklarálásával. Az Európai Bizottság mindeközben a Tanács által kijelölt tárgyalási irányelvek alapján az Európai Unió nevében jelenleg tárgyalásokat folytat a megállapodásról.
A 2023. május 21. és 30. között a svájci Genfben megtartott 76. Egészségügyi Világközgyűlésen (WHA) több száz módosítást nyújtottak be a Nemzetközi Egészségügyi Szabályzathoz (IHR), valamint előterjesztették a pandémiára való felkészültségről és reagálásról szóló nemzetközi szerződés (CA+) nulladik tervezetét is. (A Nemzetközi Egészségügyi Szabályzatot, röviden IHR-t először az Egészségügyi Világközgyűlés fogadta el 1969-ben, és utoljára 2005-ben vizsgálták felül; ez jogilag kötelező érvényű szabály, amely csak a WHO-ra, annak tagjaira vonatkozik, és egy nemzetközi együttműködést célzó eszközként hozták létre.)
Az említett két dokumentumot sokan úgy értelmezik, hogy azok lényegében a szuverén államok akaratának „visszalépését” eredményeznék ezeken a területeken, és azt, hogy az államok átadják az irányítást a nem a polgárok által megválasztott, így közvetlen demokratikus legitimitással nem bíró – de szupranacionális jelleggel megerősíteni kívánt – speciális ENSZ-ügynökség, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) számára. Utóbbi, saját „reformdokumentuma”, az IHR módosításai lehetővé tennék a WHO és partnerei számára a járványalapú gyógyszergyártó iparágak globális szervezeti kiszolgálását, továbbá a CA+ nemzetközi szerződés már egyértelműen a globális kormányzás és erőforrások biztosítására irányul, mégpedig egyes kritikusabb vélemények szerint a demokratikus alapelvek, illetve az elszámoltathatóság érvényesítése nélkül.
A WHO „pandémia-szerződésének” végleges tervezetét várhatóan 2024 júliusában mutatják be a 77. Egészségügyi Világközgyűlésen, és a tagállamoknak ezt követően tíz hónapjuk lesz arra, hogy ratifikálják, illetve elutasítsák a javaslatokat.
A német Alkotmánybíróságnál meg is támadták az ország WHO-tagságát
A WHO mint hatalmi szerv működését újraszabályozó nemzetközi szerződések tervezeteit – ahogyan utaltunk rá – a bennük szereplő vezetési, ellenőrzési és szankcionálási jogkörök kapcsán súlyos kritikák érik. Sőt, ezeket egyesek már a szuverén állami funkciók átadásaként értékelik a WHO részére. Egy németországi kritikai megközelítés egyenesen azt állítja, hogy a tervezett nemzetközi szerződések, illetve módosítások sértik a Németországi Szövetségi Köztársaság szuverenitását, valamint polgárainak alapvető szabadságait és emberi jogait. 2023. június 16-án, még a politikai közigazgatási nyári szünet előtt, alkotmányjogi panaszt nyújtottak be a karlsruhei székhelyű Szövetségi Alkotmánybírósághoz – előzetes intézkedés iránti kérelemmel – a két tervezett szerződés ellen.
Az alkotmányjogi panasz és az előzetes intézkedés iránti kérelem tárgya az előbb említett két nemzetközi szerződés-tervezet, amelyek a panasz szerint a német Alaptörvény, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (ENSZ Polgári Egyezségokmánya) és a Gazdasági, Szociális és Emberi Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya szerinti alapvető szabadságjogok és emberi jogok számos ponton való megsértését eredményezik. Európai vetületben pedig az Európai Unióról szóló Szerződést (EUSZ), az Emberi Jogok Európai Egyezményét (EJEE) és az Európai Unió Alapjogi Chartáját emeli ki a panaszdokumentum.
Ezenkívül a tervezetek nemzetközi és nemzeti információs szabályozóhatóságok felállítását írják elő az „infodémia” (félretájékoztatás és dezinformáció) ellen (a CA+ szerződés 18. cikkben foglalt elvárásként), amely tehát az ellenőrzés nagyobb mértékű, szisztematikusabb alkalmazásának követelményét támasztja a jövőben az „egészséggel kapcsolatos félretájékoztatás és dezinformáció” megelőzése, valamint például a védőoltások iránti kereslet biztosítása érdekében.
A panasz továbbá úgy értékeli, hogy egy széles körű cenzúrát gyakorló WHO már alkotmányellenes szervezet, amely a cenzúrájával alapvetően a közvéleményt akarja manipulálni adományozói és finanszírozói javára. Az Alaptörvény azonban megtiltja, hogy Németország egy olyan szervezet tagja legyen, amely sérti az Alaptörvényt [23. cikk (1) bekezdés]. Németországnak mindig meg kell őriznie a teljes cselekvőképességét (ld. a német Alkotmánybíróság CETA 2 BvR 1368/16 sz. ítéletét). Németország csak olyan szervezetekben vehet részt, amelyek megfelelnek a demokratikus, alkotmányos, szociális és szövetségi alapelveknek, valamint a szubszidiaritás elvének [vö. az említett 23. cikk (1) bekezdésében foglaltakkal]. Az új szerződéstervezetek azonban a szabad vita ellehetetlenítésére és a szabad demokratikus alaprend felszámolására tesznek kísérletet a panaszosok szerint, akik csak az Alaptörvény 20. cikk (4) bekezdése szerinti jogukat hívhatják védelmül a tájékoztatáshoz és az átláthatósághoz fűződő jogaik magas szintű megsértése miatt. Ezért ilyen, a német Alaptörvénnyel ellentétes körülmények esetén szerintük Németország számára nem engedélyezhető a WHO-tagság, és azt azonnal meg kell szüntetni.
A panasz alkotmányos okfejtése szerint: az Alaptörvény a Németországi Szövetségi Köztársaságot független államként hozta létre, így semmilyen jogi entitás nem áll az ország felett. A német állami szervek csak annyiban kötődhetnek jogilag mások külső akaratához, amennyiben azt maga az Alaptörvény előírja, így például a 23. cikk (1) bekezdése szerinti európai integrációhoz, valamint a 24. cikk alapján a „nemzetközi viták rendezésében” eljáró választottbíróságokhoz. A panasz továbbá sérelmezi, hogy az IHR-reform alapján a WHO főigazgatója saját hatáskörében eljárva – és az érintett nemzeti kormányok beleegyezése nélkül – kihirdethetne regionális vagy globális egészségügyi veszélyhelyzetet, akár csak potenciális (lehetséges) veszélyhelyzetek esetén is. Döntésével a WHO főigazgatója nemcsak az összes állam alapvető alkotmányos rendjét (hatalmi ágak szétválasztása, törvényesség elve stb.) bírálhatja felül, hanem az egyéneket védő klasszikus jogokat is. A német szövetségi Alkotmánybíróság előtti alkotmányjogi panaszban kifejtett álláspont tehát a fenti megállapításokkal összegezhető.
A globális kontroll felé: „robusztusabb országjelentési mechanizmusokra van szükség”
Egy egyezmény, megállapodás, vagy más nemzetközi okmány egyik alapvető vonása, hogy a nemzetközi jog értelmében jogilag kötelező erejű. Az Egészségügyi Világszervezet keretében elfogadandó, a világjárványok megelőzéséről, illetve a világjárványokra való felkészültségről és reagálásról szóló megállapodás alapján – a nemzetállamok szabad cselekvése, válaszai helyett – sokkal inkább nemzetközi szinten összehangolva kellene reagálni a járványokra az észlelés, a riasztás és a reagálás teljes ciklusa során, amely álláspont még az Európai Unió Tanácsában is többségi támogatást kaphat.
A tervezett, új keretrendszerben (az IHR-módosításokban és a CA+ tervezetben) egyszerre vannak jelen pozitív és negatív irányt jelző, azaz jogosnak tűnő, vagy már inkább „túlterjeszkedő” szándékú elemek. Egyrészt részben jogosnak tűnő törekvést mutat a gyógyszerekhez, az oltóanyagokhoz és orvosi diagnosztikához való hozzáférés (egyetemesnek és méltányosnak nevezett) biztosítása, azaz tulajdonképpeni „átpozicionálása” olyan módon, hogy a világ szegényebb régiói se maradjanak ki a nagy járványok elleni hatékony védekezésből. Akceptálható alapelv továbbá, hogy szükség van egy globális egészségszemléletre, amelyben összekapcsolódik az emberek, az állatvilág, illetve a bolygónk egészsége, továbbá az ökoszisztémának ezek közötti kölcsönhatásokon alapuló, működőképes egységét biztosítani képes.
Ugyanakkor a leginkább helyes irány az volna, hogy ugyan szükséges egy erősebb nemzetközi egészségügyi keretrendszer, ezen belül viszont a WHO csak koordináló hatóságként járhat el a globális egészségügyi kérdéseket illetően – miután nem is működhetne igazán hatékonyan a szuverén államok megerősítő szerepe nélkül. A német Szövetségi Alkotmánybíróság (ld. a testület Második Szenátusának 2009. június 30-i 2 BvE 2/08 sz. ítéletének 211. bekezdését a Lisszaboni Szerződés kapcsán) kimondta: a polgároké annak joga, hogy személyesen és érdemlegesen meghatározzák a közhatalmat – választások és szavazatok útján – a szabadság és egyenlőség jegyében, a demokrácia alapelvéből fakadóan. Az ítélet 212. bekezdés aa) pontja szerint: amennyiben a közszférában kötelező erejű döntések születnek a polgárok számára, különös tekintettel az alapvető jogokba való beavatkozásként, akkor ezeknek a döntéseknek a nép szabadon formált többségi akaratán kell alapulniuk (ezt az érvet a fentebb bemutatott német alkotmányjogi panasz is elővette).
Bár a pandémiás szerződéstervezetet támogató Tanács is elismeri, hogy az egyes nemzeti egészségügyi rendszerek rezilienciája kulcsfontosságú a világjárványok elleni küzdelemben, az uniós szerv lényegében elfogadhatónak tartaná azt, hogy globális ellenőrzési mechanizmusok alá vonják az egyes nemzeti egészségügyi rendszereket. Az érv úgy szól, hogy ahhoz, hogy az egyes országok hatékonyan tudjanak reagálni egy világjárvány kitörésére, hatékony nemzeti egészségügyi rendszerrel kell rendelkezniük. Ennek biztosítása érdekében javasolnák az új szabályozásban, hogy „robusztusabb országjelentési mechanizmusra van szükség”, valamint „szélesebb körben kell használni a közös külső értékeléseket” az egyes államok tekintetében. Az új rendszer így magában hordozná annak veszélyét, hogy az országjelentések később gazdasági (és akár politikai) nyomásgyakorlási, netán zsarolási kísérletek eszközeivé váljanak a bármilyen (akár üzleti) okból renitensnek talált országok kormányzataival szemben.
Helyzetbe hozni kívánt „Big Pharma”, gyengülő nemzeti szuverenitás?
Mind a WHO-n, mind pedig az Európai Unió Tanácsán belül egyértelmű törekvés van arra, hogy a globális gyógyszeripar megerősített kapacitásokkal rendelkezzen, miután a Tanács hivatalos nyilvánosan hozzáférhető érvelése szerint a Covid19-világjárvány rávilágított annak fontosságára, hogy a tudományos közösség haladéktalanul cselekedjen, az ipar pedig mindig képes legyen késlekedés nélkül megnövelni a gyártási kapacitásait.
A Tanács 2021. május 20-án határozatot fogadott el a világjárványok elleni küzdelemről szóló nemzetközi megállapodás kapcsán, az új szabályozásra irányuló tárgyalások – WHO keretein belül történő – megkezdésének uniós támogatásáról. 2022. március 3-án ugyancsak a Tanács határozatot fogadott el a világjárványok megelőzéséről, az azokra való felkészülésről és reagálásról szóló nemzetközi megállapodásra irányuló tárgyalások megkezdéséről, az ezt biztosító felhatalmazás deklarálásával. A Bizottság – a Tanács által kijelölt tárgyalási irányelvek alapján – az Európai Unió nevében jelenleg tárgyalásokat folytat a megállapodásról az EU hatáskörébe tartozó ügyekkel kapcsolatban.
A Tanács szerepéről tudni kell, hogy részt vesz az EU-s jogalkotási folyamatban, tagjai azonban továbbra is a nemzeti kormányok (az egyes kormányok politikai szakterületenként meglévő tagjai), vagyis a tagállamok az uniós végrehajtó hatalom részét képezik. A Tanács éppen ezért soha nem gyakorolhat egyfajta „végrehajtó föderalizmust”, mert azzal a saját (a tagállamoktól kapott) alapjellegét vonná kétségbe. A Tanács által folytatott nemzetközi tárgyalások kapcsán a másik máig megmaradt probléma a transzparencia korlátozott volta. A Lisszaboni Szerződésig (2007) a Tanács ülései általában mindig zárva voltak a nyilvánosság előtt, de ez az átláthatósági deficit részben ma is fennáll, ugyanis a Tanácsnak azok az ülései, amelyeken nem születik jogalkotási döntés – például az előkészítő ülések vagy a Külügyek Tanácsának ülései – továbbra is zártkörűek maradnak. Ez pedig szabad utat biztosít az iparági lobbisták (például a gyógyszeripar, a globális „Big Pharma”) és a külső nemzetközi szereplők, akár a WHO befolyása tekintetében is.
Mindez szorosan összefügg a szuverenitás kérdésével. A „szuverén” fontos tartalmi eleme, hogy a modern demokráciákban az állam minden hatalmát – ha közvetetten is – az emberek gyakorolják. Vagyis amikor választások alkalmával új kormányt választanak, akkor a szuverén maga hoz döntést. A demokráciának ezt a fő lényegi funkcióját semmilyen más, így akár szupranacionális, illetve globális szervezeti szint nem veheti át, így sem az európai uniós intézmények, sem pedig az Egészségügyi Világszervezet.
Századvég Reality Check
A Századvég Alapítvány kutatásaiban egy új termék kerül bevezetésre Századvég Reality Check néven, az eddig már megismert stratégiai vagy taktikai elemzések köre mellett. A Századvég hazánk meghatározó agytrösztjeként mindig is törekedett arra, hogy a cég sokrétű munkája során, általában is ötvözze az elemzést, a kutatást és a közvetlen információátadást, a tények, adatok értelmezését, a széles közéleti közönség figyelmét és érdeklődését is felkeltő szakmai tevékenysége révén.
A valóságellenőrzés (angolul Reality Check, tkp. szembesítés a realitásokkal) nem más, mint egy második vélemény, amit valamely aktuális (például társadalmi, gazdasági) helyzet állapotáról adnak. Amikor tehát azt mondjuk, hogy valami valóságellenőrzés a meghatározott célcsoport számára, akkor itt valójában az a cél, hogy ráébresszük az igazságra egy adott helyzetről. A valóságellenőrzés hasonló a tények ellenőrzéséhez, de kevésbé formális.
A közéleti tudatosság terén a fejlődés egyik fontos szempontjának tekinthető, hogy a polgár, a választó, a politika és gazdaság kérdései iránt nyitott ember a saját gondolatai, és véleménye kialakítása során különbséget tudjon tenni a valóság és a fikció között. A gondolkodási hibák, amiként a nem megfelelő informáltság (a tények, adatok, trendek hiányos vagy rossz ismerete) is befolyásolni tudják az állampolgári, választói viselkedést, és így nem alapos döntésekhez is vezethetnek az élet számos területén. A Századvég „valóságtesztje” rávilágít a főleg hírekből megismerhető közéleti, társadalmi valóságban fontos szerepet játszó tények, adatok, trendek értelmezésének vagy esetleges „kijavításának”, azaz ellenőrzésének fontosságára.
