Ami a bürokraták elmúlt napokban és hetekben mutatott kezdeményezéseit illeti Ukrajna és a világpolitika kapcsán, azt kifejezetten nehéz nem háborúpártiságnak tekinteni.
Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
Minden jel arra enged következtetni, hogy végleg léket kapott az eddig Brüsszel részéről másfél éven keresztül erőltetett kétkulacsos, háborúval kapcsolatos kommunikációja, amely papíron pacifista, ámde a gyakorlatban eszkalációs célokat szolgál. Ugyanis néhány nappal ezelőtt az uniós tagállamok külügyminisztereinek tanácskozását követően világossá vált, hogy az európai intézményrendszer az eddig Ukrajna felfegyverzését esetinek beállító erőfeszítéseit mostanra már egy hosszú távú, négyéves ciklusra cserélné. Mindez pedig már az eddigi, csillagászati támogatási összegek nagyságát csak még tovább duzzasztaná.
Hogy Ukrajna „védelmi képességének fokozása” valójában az establishmentnek mennyivel fontosabb, mint például az egyes tagállamoknak járó jogos forrásoknak a kifizetése vagy éppen magának az egész uniónak a régión belül betöltött versenyképességének a növelése, az a számadatokból egyértelműen kiderül. Mint ismert, az Európai Békekeretből Brüsszel eddig 5,6 milliárd eurót fordított a fegyverszállítások finanszírozására, ráadásul most újabb 500 millió eurót kíván oly módon jóváhagyatni, hogy egy külön szekció létrehozásán keresztül
egy négyéves ciklusra rávetítve még további 20 milliárd euró elköltését szorgalmazza.
Beszédes, hogy ez utóbbi tétel Magyarországra nagyjából 200 milliós kiadást róna.
Ám ezek az unión kívülre szánt horribilis összegek nemcsak az európai elit kifordított értékrendjéről árulkodnak, hanem arról is, hogy az elmúlt másfél évben többek között abban a kérdésben is igaza volt a Nyugat által folyton folyvást kritizált magyar kormánynak, miszerint Brüsszel – az erkölcsi mázzal leöntött kommunikációs frázisai ellenére – valójában a háború fenntartásában és elmélyítésében érdekelt.
Amennyiben e megállapítás érvényessége kapcsán az imént említett, Ukrajna felfegyverzésére szánt összegek ellenére bárkiben is kétségek merülnének fel, érdemes felidézni azokat a közelmúltban látott brüsszeli mozzanatokat, amelyek a háborús hangulat fokozása érdekében úgy szeretnék az egyes, békepárti tagállamok szuverenitását megnyirbálni, hogy közben egyre közelebb lökik az uniót egy, az eddigieknél még nagyobb, globális méretű konfliktusba.
Előbbi veszéllyel összefüggésben épp tavasszal szembesülhettünk, miután Németország vezetésével összesen kilenc tagállam hozakodott elő azzal a kezdeményezéssel, miszerint az unió jelenleg legfontosabb munkaterületén, a kül- és biztonságpolitikával összefüggésben megszüntetné a teljes egyetértésen nyugvó döntéshozatali eljárásrendet annak érdekében,
hogy bizonyos „kulcsfontosságú” kérdésekben a kisebb tagállamoknak egész egyszerűen ne legyen beleszólásuk,
ezáltal vétójoguk sem.
S bár egyes érvelések szerint e föderalista törekvés nem előzmények nélküli – két évvel ezelőtt az akkori német külügyminiszter, Heiko Maas tett egy hasonló javaslatot, majd az olasz establishment jeles képviselője, Mario Draghi is egy efféle ötlettel állt elő –; a jelenlegi európai háborús kontextus ismeretében e kezdeményezés hirtelen egy rég elfeledett csodafegyverként hatott a bürokraták számára az olyan következetesen békepárti országok ellen, mint példának okáért Magyarország.
E felismerést a magyar külügyminiszter szavai csak alátámasztani tudják, miután Szijjártó Péter ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, „senki ne várja, mert senki nem is várhatja, hogy mi majd alávetjük magunkat ennek a kiszámíthatatlan, progresszív, németek által vezetett külpolitikának […] Mi készen állunk a harcra, most is helytállunk a háborús propagandával szemben.” Érdekesség, hogy a magyar álláspont józanságát éppen az a lengyel reakció igazolta, amely annak ellenére állt be a Brüsszelnek szánt magyar üzenet mögé, hogy Varsó – szerteágazó régió- és geopolitikai okoknál fogva – eltérő megközelítést alkalmaz a háború kérdésével összefüggésben. Ennek értelmében
a lengyel külügy félreérthetetlenül jelezte, hogy „a háború és béke kérdésében minden döntés a tagállamok szuverén joga”.
De ha az európai elit háborúval kapcsolatos étvágyát nem pusztán európai fénytörésben vizsgáljuk, hanem egy olyan vonatkozásban, amely túlmutat kontinensünk határain, talán még kézzelfoghatóbbá válnak azok az egyre csak felerősödő vádak, miszerint különös függelmi viszony bontakozott ki Brüsszel és a washingtoni terepasztalokon megálmodott, sok esetben vérszomjas tervek között. Legalábbis ez derül ki Josep Borrell kül- és biztonságpolitikáért felelős uniós főképviselő nemrégiben kiadott elemzéséből, miszerint a jelenlegi ukrán ellenállás szinten tartása mellett – meglátása szerint – az uniónak ideje lenne Tajvan kapcsán is az Egyesült Államok oldalára állnia.
Ahogyan azt néhány héttel korábban, az európai országok haditengerészeteinek jövendőbeli, Tajvani-szoros körüli őrjáratai kapcsán kifejtette, „a Tajvani-szoros a világkereskedelem egyik legfontosabb helyszíne, az EU-nak ott kell lennie a hajózás, a hajózás szabadságát biztosító műveletek révén”. Magyarán annak ellenére, hogy
számtalan felmérés szerint az európai, sőt a világ polgárainak túlnyomó része mindennemű háborús konfliktust ellenez,
Borrell úgy látja, eljött annak ideje, hogy az orosz-ukrán konfliktusba való visszafordíthatatlan elköteleződése mellett Brüsszel egy újabb, s akár egy még súlyosabb fegyveres gócpont főszereplőjévé váljon.
Mindezek tükrében két megállapítás is megalapozottnak tekinthető. Egyrészt, ami a magyar kormányt érintő álságos nyugati kritikákat és véleményeket illeti, melyek szerint az légből kapott módon, kizárólag politikai haszonlesésből bélyegzi meg Brüsszelt háborúpártinak, az alábbi példák alapján kijelenthető, hogy azok félrevezetők és tényszerűen hamisak. Másrészt, a jövő nyári európai parlamenti választások tudatában egyre érdekesebb kérdéssé kezd válni az, hogy a békét preferáló, hétköznapi európaiak mégis milyen mértékben lesznek hajlandók elégedetlenségüknek hangot adni akkor, amikor az urnák elé kell járulniuk. Amennyiben a jelenlegi európai politikai klímára kiindulópontként tekintünk ez ügyben, minden jel arra utal, hogy Brüsszelnek a háború kapcsán már nincs több lehetősége mellébeszélni.
