Az Európai Tanács tavaly decemberi ülésén a kormányfők megállapodtak arról, hogy az Uniónak 2050-ig karbonsemlegessé kell válnia. A döntést megelőző hosszas tárgyalások valójában nem arról szóltak, hogy helyes-e fokozni a környezetvédelmi törekvéseket – mert ebben a tagállamok egyetértettek – hanem, hogy az új célkitűzés mennyiben alakíthatja át az Unió költségvetését. A két fő frontvonalat egy szuverenitási (a tagállami és központi forráselosztás ideális aránya) és egy méltányossági (a kohézióra szánt források átcsoportosítása a szennyező országokhoz) vita okozta. A 2050-es célról szóló megállapodás annak köszönhető, hogy a két kérdésben a tagállamoknak sikerült konszenzusra jutni.
Az idei évben a koronavírus-járvány új kihívások elé állította az országok döntéshozóit. A kibontakozó gazdasági válságban a felelős vezetők a rendelkezésükre álló fejlesztési és helyreállítási forrásokat a munkahelyek és családok védelmére fordítják és tartózkodnak minden egyéb kiadástól. Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen szeptemberi beszédében a klímavédelmi erőfeszítéseket válságkezelési eszközként pozícionálva javaslatot tett a 2030-ra vonatkozó korábbi 40 százalékos kibocsátáscsökkentési célok 55 százalékra történő emelésére. A javaslatról az Európai Tanács az októberi ülésén egyeztetett, de a döntést elhalasztotta. A fő problémát a cél realitását alátámasztó, kellően alapos, tagállami szintű hatásvizsgálatok hiánya jelentette.
Az Európai Tanács decemberi ülésének egyik fő napirendi pontja a 2030-as cél újratárgyalása lesz. A döntéshez a kormányfőknek három dilemmát kell feloldaniuk. Egyrészt kérdéses, hogy a tagállami döntéshozók a jelenlegi válsághelyzetben elfogadnak-e olyan drasztikusabb, új célokat, amelyek realitása megkérdőjelezhető és így teljesítésük potenciálisan csak magas költségen, a jólét jelentős csökkenése árán érhető el. Másrészt, a cél elfogadása esetén problémát jelenthet, hogy az újratervezendő szakpolitikákban és finanszírozási tervekben hogyan kezelik a 2019-ben nyugvópontra jutó, azóta azonban újra felerősödő méltányossági vitát, azaz az alacsony környezeti teljesítményű, erősen szennyező országok egyre növekvő forrásigényét. Végül pedig, a jogállami kritériumok beemelése az európai forrásallokációba minden korábbinál élesebben lobbantotta fel a szuverenisták elemi aggodalmát; akik továbbra sem tartják elfogadhatónak – különösen járvány idején –, hogy Brüsszel a kohéziós, vagy helyreállítási forrásokat politikai, éghajlatvédelmi, vagy egyéb indokokra hivatkozva tagadjon meg a fejlődő országoktól.
Az európaiak többsége elutasítja a drasztikus, magas jóléti veszteséggel fenyegető klímacélokat
A 2030-as klímacélok emelésével kapcsolatos fő aggály, hogy egyelőre nem készült olyan tagállami szintű, hiteles és nyilvános hatásvizsgálat, ami alátámasztaná a cél elérésének realitását és megbecsülné az ahhoz szükséges intézkedések költségét (a tagállami hatásvizsgálatok eredményeit várhatóan 2021 nyarára hozza nyilvánosságra a Bizottság). A korábbi célok körüli tárgyalások és hatásvizsgálatok tanulsága pedig az, hogy egy-egy százaléknyi különbség is jelentős terheket jelenthet a nemzetállamoknak és így az európai polgároknak. A dilemma tehát, – amiről a Tanácsnak döntenie kell – hogy a közösség jelenlegi céljait drasztikusabbra cseréli-e a jólét nagymértékű csökkenésének kockázata mellett, vagy megmarad azoknál a céloknál, amelyek realitását és elfogadható költségét szakértői már bizonyították.
A kutatás eredményei alapján az európaiak többsége (56 százaléka) szerint reális célokra van szükség, amelyek megvalósítása nem okoz jelentős terheket a polgárok számára és mindössze 35 százalékuk tűzne ki drasztikusabb célokat, akár jelentős jóléti veszteségek árán. A reális célokat támogató pragmatikus válaszadók aránya valamennyi visegrádi országban meghaladta az európai átlagot: Csehországban az emberek 68 százaléka, Lengyelországban és Szlovákiában a 61 százaléka, Magyarországon pedig a válaszadók 74 százaléka ebbe a kategóriába sorolható. A hazai, közel háromnegyedes többség – Lettországgal holtversenyben – az országok között mért legnagyobb arány.
A kérdés leginkább a ciprusiakat és az olaszokat osztja meg: mindkét ország esetében egyenlő arányban támogatják a két megközelítést. Minden más vizsgált országban a reális célokat támogatók aránya volt magasabb.
Az új egyezmény nem sértheti a szennyező fizet elvét és nem járhat a fejlesztési források csökkentésével
A klímavédelemre szánt források körüli egyik kiemelt jelentőségű vita a méltányosság értelmezéséről szól. A brüsszeli elit és a szennyező országok álláspontja szerint a magas károsanyag-kibocsátású országokban és régiókban nagyobb költséget okoznak majd az éghajlatvédelmi beavatkozások, így új forrásokat szükséges allokálni ezekhez a szereplőkhöz. Ezzel szemben a múltban jó környezeti teljesítményű tagállamok szerint elfogadhatatlan, hogy azok az országok, amelyek a múltban jelentős költségek árán sikeresen csökkentették kibocsátásaikat, keresztfinanszírozzák a korábbi potyautas viselkedésből gazdasági előnyt kovácsoló – sok esetben tehetősebb – országokat.
A kutatás eredményei rámutattak, hogy összeurópai konszenzus van a méltányosság kibocsátásokkal arányos teherviselési értelmezése mögött: az európaiak háromnegyede (75 százaléka) szerint a klímaegyezményben érvényesíteni kell a szennyező fizet elvét. Az Európai Unió tagállamainak egyharmadában – köztük Magyarországon – az emberek legalább 80 százaléka inkább a szennyezéssel arányos teherviselést tartaná igazságosnak. Ez az arány még a leginkább megosztott Dániában és Máltán is meghaladja a kétharmadot (67 és 68 százalék). Érdekesség, hogy a Századvég a koronavírus-járvány előtt is felmérte, hogy a magyar lakosság milyen klímaegyezményt tartana igazságosnak, és a szennyező fizet elv akkori 77 százalékos támogatottsága azóta 5 százalékkal, 82 százalékra nőtt.
Ahogyan azt az Európai Bizottság év elején publikált Méltányos Átállási Mechanizmus javaslata is megmutatta, Brüsszel az egyre ambiciózusabb klímacélok zászlaja alatt jelentős mértékű forrásokat vonhat el a felzárkózó uniós tagországoktól, hogy ezeket – központi kiosztás útján – nagyobb arányban tehetős, ám a szennyezéshez nagyobb mértékben hozzájáruló országoknak folyósítsa. A kutatás eredményei alapján az európaiak 60 százaléka a források ilyen logikájú újraosztását morálisan elfogadhatatlannak tartja. Az elutasítók aránya valamennyi országban meghaladja az elfogadókét, a legmagasabb Ausztriában és Magyarországon (egyaránt 74 százalék). A kérdés leginkább a skandináv országokat osztja meg.
Az Európa Projekt kutatásról
2016 első felében a Századvég Alapítvány vezetésével az Európai Unió 28 tagországára kiterjedő közvélemény kutatás készült azzal a céllal, hogy megvizsgálja az európai állampolgárok véleményét az unió jövőjét leginkább érintő kérdésekben. A Project28 közvélemény-kutatás egyedülálló módon, az eddigi legszélesebb körben, országonként 1000, azaz összesen 28 000 véletlenszerűen kiválasztott, felnőtt korú személyt kérdezett meg. A vizsgálat legfontosabb céljai közé tartozott megismerni a társadalom konjunktúraérzetét, feltérképezni az Európai Unió teljesítményével, a migrációs válsággal és a növekvő terrorizmussal kapcsolatos lakossági attitűdöket. A Századvég Alapítvány a magyar kormány megbízásából 2017-ben, 2018-ban és 2019-ben ismét elvégezte a kutatást, mely továbbra is az európai politikai és társadalmi közbeszédet leginkább meghatározó témákra reflektált.
2020-ban, immár Európa Projekt néven folytatódik a felmérés, melynek célja ezúttal is a kontinensünket érintő legjelentősebb közéleti kérdésekkel kapcsolatos lakossági attitűdök feltérképezése volt. A társadalom konjunktúraérzete, az Európai Unió teljesítménye, továbbá a migrációs krízis megítélése mellett igazodva az Európát érintő legújabb kihívásokhoz az idei közvélemény-kutatás meghatározó témája a koronavírus járvány, a klímaváltozás, valamint az antiszemitizmus jelensége. A 2020-as kutatás az Európai Unió tagországai mellett az Egyesült
Királyságra, Norvégiára és Svájcra terjedt ki, így összesen 30 000 véletlenszerűen kiválasztott, felnőtt korú személyt kérdezett meg CATI módszerrel.
