Így provokálta az Egyesült Államok Ukrajnán keresztül Oroszországot
Miközben az orosz-ukrán konfliktus kapcsán számtalan olyan okfejtés látott napvilágot, amely az orosz agressziót ecsetelte, addig Ukrajna szokatlanul szoros kapcsolatával, amelyet az Egyesült Államokkal ápol több mint másfél évtizede, nemigen foglalkozik a világsajtó. Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Sümeghi Lóránt vezető elemő, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Az Európa keleti részén kirobbant fegyveres konfliktus apropóján kiadott egyik legfrissebb amerikai közvélemény-kutatás szerint az USA lakosainak döntő többsége (72 százalék) úgy véli, Amerikának csupán marginális szerepet kellene játszania az orosz-ukrán háborúban, s a megkérdezettek szintén többsége (55 százalék) kifejezetten elégedetlen az ország külpolitikájával.
Mi több, az amerikaiak túlnyomó része nemcsak a hadsereg, hanem a hírszerzéssel foglalkozó szolgálatok kapcsán is erős kompetenciahiányt feltételez. A tengerentúli civilek tartózkodó, és az amerikai katonai műveletek hatékonysága kapcsán szkeptikusnak mondható álláspontja azonban homlokegyenest ellentétes azzal a megközelítéssel, amelyet az USA felső vezetése több mint másfél évtizede Ukrajna kapcsán gyakorol.
Ez pedig egyértelműen alátámasztja azt a feltevést, miszerint az Egyesült Államok az évek során nem a demokrácia bajnokaként, azaz széleskörű társadalmi felhatalmazás alapján kezdte egyre szorosabbra fűzni az elvileg „semleges” Ukrajnával a kapcsolatát, hanem tervszerűen politikai és katonai érdekből, amelynek sajnálatos következményei épp a szemünk előtt zajlanak.
Hogy az USA már 2008-ban mennyire eltökélt volt abban, hogy a széthulló Szovjetunió után kallódó Ukrajnát mihamarabb az amerikai érdekszférába integrálja, hűen érzékelteti, hogy az akkori amerikai elnök, George W. Bush nyíltan arra tett javaslatot, hogy Grúziát és Ukrajnát azonnal fel kell venni a NATO kötelékébe annak ellenére, hogy több európai nemzet (Franciaország, Németország, Olaszország, Magyarország, valamint a Benelux államok) ellenezte a kezdeményezést.
Érdekes módon Európa két gazdasági óriása akkor nem elsősorban a korrupt ukrán politikai elit, valamint az országban uralkodó demokráciadeficit miatt tiltakozott a javaslat ellen, hanem egy sokkal egyszerűbb oknál fogva: mindez nyílt provokációs üzenetként hatna Oroszország számára, ezért erről szó sem lehet.
Az amerikai lobbi azonban nem hagyott alább: a 2014-es oroszbarát kormány megbuktatásában is szerepet játszó nyugati információs műveletek, valamint a Krím-félsziget orosz annekciója után, Barack Obama akkori amerikai elnök arra szólította fel a NATO-t, hogy tegyen egységes erőfeszítést az ukrán haderő megszilárdítása érdekében – dacára annak, hogy Ukrajna akkor sem rendelkezett sem az Európai Unió, sem pedig a NATO tagságával.
Mindezek kapcsán gyakran hangzik el az a kritika, miszerint az Egyesült Államok imént tárgyalt húzásai pusztán kommunikációs értékkel bírtak, aligha válthattak ki Oroszország vezetésében olyan reakciót, amely fegyveres konfliktushoz vezetett volna.
Csakhogy fontos leszögezni, az Egyesült Államok katonai értelemben is többször olyan lépésekre határozta el magát Ukrajnával együtt, amelyek Oroszország szemszögéből félreérthetetlen provokációnak hatottak.
Emlékezetes, 2018 februárjában James N. Mattis, az USA akkori védelmi minisztere arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy egy kelet-ukrajnai katonai bázisra amerikai kiképző tiszteket küldtek annak érdekében, hogy fejlesszék az ukrán haderő állományát és mozgásterét, így „[az ukránok] szuverének és függetlenek maradhatnak.”
Két évvel később, 2020-ban Washington ismét katonai együttműködést szervezett Kijevvel: mintegy 300 amerikai katona kíséretében 4000, tíz különböző országból származó katona tartott Ukrajna nyugati részében hadgyakorlatot, amely kapcsán Volodimir Zelenszkij ukrán elnök azt mondta,
"egy modern, felszerelt és alkalmas ukrán hadsereg kiépítése a legfontosabb számomra, amelynek garantálnia kell Ukrajna szabad fejlődését."
Természetesen ezzel párhuzamosan a több mint 9 ezer kilométeres távolság ellenére az amerikai politikai elit továbbra sem engedte el az amerikai-ukrán szövetségről szóló hangos retorikáját, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint egy meglepően karcos hangvételű publicisztika, amelyet Mark Williams korábban Ukrajnába kirendelt amerikai nagykövet jegyzett két évvel (!) azelőtt, hogy megkezdődött volna az orosz invázió. Mint azt a New York Times hasábjaiban írta,
"Ukrajna nemcsak magát, hanem a Nyugatot is védi egy orosz támadástól. Ha Ukrajna győz, mi is győzünk. Az Ukrajnával ápolt kapcsolatunk kulcsfontosságú a nemzetbiztonságunkra nézve. […] A demokráciák és az autokráciák, illetve a szabadság és a szabadság nélküliség versenyeiben Ukrajna a frontvonal."
Magyarán az Egyesült Államok úgy döntött arról, hogy Ukrajnával de facto politikai és katonai szövetséget köt, hogy még csak a saját törvényhozó testületét, a Kongresszust sem avatta be a döntéshozatali láncba, melynek folyományaként e bilaterális együttműködésről hivatalos egyezmény sem született. Mondani sem kell, e lépés gyakorlatilag zárójelbe tette a NATO hivatalos felvételi eljárásának a jelentőségét is, mivel a nemrégiben bejelentett 125, majd később újabb 25 millió dolláros katonai segélycsomagot Kijevbe juttató USA bizonyos értelemben már most NATO-tagként kezeli Ukrajnát.
