Ami Európa jövőjét illeti, ez év áprilisa sorsdöntő választási hónapnak bizonyult: azzal, hogy a magyar választópolgárok egymást követően negyedszerre is Orbán Viktor mellett döntöttek, valamint néhány héttel később a franciák ismét Emmanuel Macron-t választották elnökké, e két nemzet szavazói áttételesen egész Európa jövőjéről rendelkeztek. Sümeghi Lórántnak, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Miután április első vasárnapjának estéjén kiderült, hogy a magyar emberek elsöprő többsége Orbán Viktor miniszterelnök zsinórban a negyedik, kétharmados felhatalmazással bíró ciklusának szavazott bizalmat, nemcsak itthon, hanem kontinens szerte, szinte futószalagon születtek különböző elemzések, valamint kommentárok azzal kapcsolatban, hogy Magyarország eddigi Európát formáló politikája nemhogy lejjebb hangolódik, hanem éppen ellenkezőleg, tovább folytatódik.
A magyar álláspontnak pedig a különböző válságokkal terhelt Európa megújításában megkerülhetetlen szerepe lesz.
E prognózist támasztotta alá az eredmények ismertetésének éjszakáján elhangzott miniszterelnöki beszéd is, miszerint
hatalmas győzelmet arattunk. Akkora győzelmet arattunk, hogy még a Holdról is látszik, de Brüsszelből egészen biztosan. […] Az egész világ láthatta ma este itt, Budapesten, hogy a kereszténydemokrata politika, a konzervatív, polgári politika és a hazafias politika győzött. És azt üzenjük Európának, hogy ez nem a múlt, ez a jövő, ez lesz a mi közös európai jövőnk.
Érdekes módon, a három héttel ezelőtti, budapesti győzelmi beszédhez képest bár retorikai szinten eltérő tartalmú beszéd hangzott el Párizsban Emmanuel Macron régiúj francia elnök szájából, mégis fel lehet fedezni benne azt a váteszi lendületet, amely – Orbán elképzeléseihez hasonlóan – nem korlátozódik a saját országának határai közé. Mint az az Eiffel-torony közelében vasárnap este elhangzott,
az elkövetkező évek minden bizonnyal nehezek lesznek, de történelmiek lesznek, és nekünk kell megírnunk őket a következő nemzedékek számára. […] Egy függetlenebb francia és egy erősebb Európa, erre szavaztak az emberek az első és a második fordulóban is.
Ugyanakkor az ismét ötéves elnöki mandátummal büszkélkedő Macron az utolsó közhatalmat gyakorló ciklusához érkezett, ennélfogva valószínűsíthető, hogy az országát és a kontinenst érintő újító gondolatait nem fogja sokáig az elnöki kabinet zárt ajtói mögött tartani. Erre utalt a francia elnök, valamint Joe Biden amerikai elnök hétfői telefonbeszélgetése is az orosz–ukrán konfliktus kapcsán, továbbá a legkésőbb május 13-i beiktatása utánra tervezett brüsszeli, illetve berlini látogatása is.
Ez utóbbi diplomáciai egyeztetés kulcsfontosságúnak bizonyulhat, ugyanis Angela Merkel német kancellár megüresedett helyét a szocialista Olaf Scholz a jelek szerint aligha tudta érdemi módon betölteni, melynek fényében Nyugat-Európa de facto politikai vezetőjévé Macron elnök vált.
Mindez pedig igencsak széles perspektívát tár a francia elnök elé, aki a múltban már nem egyszer hangsúlyozta, hogy Európát a stratégiai autonómia mihamarabbi elérésének irányába kell terelgetni, ami alapvetően három összeurópai irányvonal megszilárdítását jelenti: Európának saját védelmi iparra van szüksége, a kontinensnek meg kell teremtenie az energetikai függetlenségét, valamint ami Európa mezőgazdasági kapacitását illeti, el kell érni az önellátó státuszt.
Hiába vannak azonban Macron elnöknek a magyar miniszterelnökhöz hasonlóan átfogó céljai, Orbánnal ellentétben egyvalami kifejezetten hiányzik a politikai eszköztárából, mégpedig a nagyarányú társadalmi felhatalmazás, amely a jelenlegi francia belpolitika ismeretében akár erőteljesen beárnyékolhatja az elnök mozgásterét.
Mint ismert, Macron az elnökválasztás első fordulójában a szavazatok mindössze 27 százalékát zsebelte be, ami a távol maradók arányának tükrében (26 százalék) azt jelenti, az elnök biztos szavazótábora nem sokkal több, mint azok száma, akik teljesen kiábrándultak a francia közélet szereplőiből.
Ráadásul a második fordulóban már jelentősen szűkebb arányban tudta csak legyőzni ellenfelét, az immár fősodratúan jobboldalinak mondott Marine Le Pent, amely szintén a francia társadalom markáns megosztottságára utal.
Kétségtelen, e korábban említett szempontok kapcsán az elnökkel rokonszenvező francia és világsajtó már jóval nagyvonalúbb, egy további szempontot azonban még a globalista politikai establishment sem mert figyelmen kívül hagyni, mégpedig a június 12-én és 19-én esedékes, kétfordulós francia nemzetgyűlési választásokat. Mint ismert, Macron pártja, a 2016-ban alakult Köztársaság lendületben az öt évvel ezelőtti elnökválasztást követő nemzetgyűlési választásokon ugyan megszerezte az abszolút többséget, de azóta sem sikerült meggyökeresednie az országban, s a jelenlegi kormány vezető tisztségeit a jobbközép köztársaságiaktól érkező politikusok töltik be.
Ennek értelmében az elnöki pártnak minél nagyobb támogatottságra lenne szüksége a biztos kormányzáshoz, Macron politikai ellenfelei azonban már jelezték, hogy megpróbálják az elnököt arra kényszeríteni, hogy a nemzetgyűlési választások után ellenzéki miniszterelnököt legyen kénytelen kinevezni.
Erre a posztra mindenekelőtt az elnökválasztás első fordulójában a szavazatok 22 százalékával harmadik helyen végzett radikális Jean-Luc Mélenchon jelentkezett be. A francia belpolitika végletekig való megosztottságát további két, vasárnap közzétett felmérés is alátámasztotta, miszerint a franciák többsége nem szeretné, ha az elnöki párt többséget szerezne a nemzetgyűlésben: az Opinionway közvélemény-kutató intézet által megkérdezettek 63, az Ipsos Sopra-Steria cég szerint pedig 56 százaléka gondolkodik így.
Az említett tények ismeretében belátható, hogy hiába vált Macron kontinensünk nyugati régiójának vezetőjévé, az elkövetkezendő években szinten bizonyosan nem fog európai kérdésekben teljhatalmat élvezni annak ellenére, hogy jelentős hátszelet élvez mind Brüsszel, mind pedig az Egyesült Államok jóvoltából.
Ennek okán pedig az is feltételezhető, hogy az Unión belül szüksége lesz egy olyan politikai vezető szövetségére és egyben segítségére, aki egyfelől nála jóval tapasztaltabb, másfelől, aki autonóm és józan módon képes látni Európa nemcsak rövid, hanem hosszú távú jövőjének röppályáját is.
Arra a kérdésre, hogy mely országvezető lehet az, aki mindennek megfelel, már minden bizonnyal tavaly decemberben választ kaphattunk akkor, amikor a francia elnök a saját szavai szerint „az európai partneréhez” utazott látogatóba, ide, Budapestre.
