Ukrán válság: meglett a nyugati háborús retorika eredménye
Miután orosz erők a tavalyi év vége óta megnövelték jelenlétüket Ukrajna határai mentén, mind a világsajtó, mind pedig a nyugati politikai elit apokaliptikus víziók keretében, háborús retorikával ijesztgette Európa lakosai. Vlagyimir Putyin orosz elnök nemrégiben tett bejelentése, miszerint elismeri a Luhanszki, valamint a Donyecki Népköztársaság szuverenitását pedig azt jelzi, a folytonos hergelésre Oroszország is képes provokációval válaszolni. Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Történelmi eseménynek lehetettünk szemtanúi hétfő este, amikor az orosz televízió közvetítéséből kiderült, Vlagyimir Putyin orosz elnök együttműködési és barátsági megállapodást írt alá a Kremlben Gyenyisz Pusilinnal, a "Donyecki Népköztársaság" és Leonyid Paszecsnyikkal, a "Luhanszki Népköztársaság" vezetőjével arra vonatkozóan, hogy a két délkelet-ukrajnai szakadár államok Moszkva szemében immár szuverén státusszal bírnak.
A lépés komolyságát hűen érzékelteti, hogy Putyin felhatalmazta az orosz fegyveres erőket, hogy a két "népköztársaság" területén biztosítsák a békefenntartást (!), emellett utasította az orosz külügyminisztériumot, hogy kezdjen tárgyalásokat a két entitással a diplomáciai, baráti kapcsolatok, valamint az együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás létrehozásáról.
Nem kérdés, Moszkva ebbéli lépése komoly próbatételként hat Európa politikai status quo-jára. Hiszen kontinensünk egyfelől a NATO és túlnyomórészt az Európai Unió kötelékében elvi álláspontot képvisel Oroszországgal szemben.
Másfelől azonban a jelenlegi energetikai valamint inflációs válságot Európa kifejezetten megszenvedi, így elemi érdeke partneri viszonyt ápolni azzal az Oroszországgal, amelyik nemcsak az európai otthonok melegen tartását képes szavatolni, hanem az ellátási és logisztikai láncok költségeit is képes kordában tartani.
Ám kétségtelen, hogy Moszkva a korábban az amerikai, valamint a francia elnökkel közösen belengetett pacifikáló csúcstalálkozó híre után igencsak váratlanul – és hozzá kell tenni, arányt tévesztve - magához ragadta a cselekvőképességet, amely egy teljesen új helyzetet teremtett elsősorban Közép-Európa számára, amely végig a békés, diplomáciai úton keresztül való megegyezés pártján állt.
Ugyanakkor hiba lenne az események eszkalálódását teljes mértékben Oroszország számlájára írni, hiszen a nyugati blokk hosszú hónapok óta mindent elkövetett annak érdekében, hogy háborús hangulatkeltéssel egészen a végletekig provokálja Moszkvát.
Emlékezetes, a tavaly ősz végi orosz hadgyakorlatok hírére a nyugati establishment egyik alappilléreként funkcionáló világsajtó szinte tényként közölte, hogy Putyin valójában nem gyakorlatozás céljából vezényelte ki a katonáit, hanem azért, mert Ukrajna lerohanására készül. A különböző amerikai műholdas felvételeket, amelyeken valóban látni lehetett az ukrán határtól nem messze állomásozó orosz csapatokat, pedig arra használták fel, hogy e háborús narratívát alátámasszák anélkül, hogy figyelembe vették volna Moszkva ezügyben tett hivatalos álláspontját. Ami a casus belli-t illeti, a világsajtó az eddigiekhez képest még tovább ment, ugyanis már nemcsak az Ukrajna területén lévő szakadárok megsegítésével indokolta Putyin „várható” hadjáratát, hanem elsősorban azzal, hogy az orosz elnök így szeretné megakadályozni, hogy a NATO és Ukrajna kapcsolata megerősödjön.
Ezen értesülésekre rezonálva az amerikai hírszerzés már arról számolt be, hogy konkrétan megismerték Oroszország offenzívájának tervét, amelyben 100 zászlóalj-harccsoport és 175 ezer katona vehet részt. A Kreml minderre higgadt hangnemben reagált, miszerint „mesterséges hisztériakeltés zajlik”, de miután a Nyugat nem fogadta el a hadgyakorlatozásról szóló indoklást, Moszkva már nem reagált kimerítő módon az ukrán határmenti csapatmozgásokkal összefüggésben.
A Putyint agresszorként és az európaiak életét veszélybe sodró diktátorként jellemző nyugati blokk – miközben a diplomácia fontosságát hangsúlyozta – szintén mozgásba hozta a NATO kelet-európai szárnyát, melynek keretében több mint 8 ezer katonát helyezett fokozott készültségbe.
Ezzel párhuzamosan a nyugati média továbbra sem a helyzet objektív dokumentálásán dolgozott, hanem már egyes szaklapokban is a továbbra is csak „várt” orosz invázióval foglalkozott. Mint ismert, Rob Lee korábbi amerikai tengerészgyalogos a Foreign Policy nevű egykor patináns külpolitikai magazin hasábjain nemhogy természetesnek vette azt, hogy Oroszország katonai eszközökkel megtámadja Ukrajnát, hanem már arról értekezett, hogy mindez milyen stratégia alapján mehet végbe. Mint írta,
„Nem hiszem, hogy bemennének a városokba. Mi van, ha kikerülik Harkiv és Poltava városát? Mi van, ha elpusztítják az ukrán katonai egységeket? Beküldik a fegyveres erőket, hadifoglyokat szednek, és a városokat békén hagyják?"
A nyugati háborús retorika azonban nem maradt a média, illetve a szakértők szintjén, hanem idővel beszivárgott egyes nagyhatalmak kormányzati narratívájába is, amely aligha hatott nyugtatóan az átlagember számára. Miközben a média napról-napra feladatának érezte, hogy kitűzze az orosz invázió kezdetének napját – amelyet egyébként rendre sikertelenül tett meg -, addig a nyugati blokk szimbolikus vezéralakja, az Egyesült Államok elnöke már arról beszélt, hogy „Putyin egy katasztrofális háborút választott a diplomácia helyett”.
Biden alelnöke, Kamala Harris szintén elkerülve a lakosság megnyugtatásának lehetőségét, szinte készpénznek vette, hogy az oroszok háborút robbantanak ki Európában, melyet úgy kommentált, „ha Oroszország ismét támadásra vetemedik Ukrajna ellen, gyors, kemény és egységes gazdasági szankciók következnek”.
E vonalhoz csatlakozott az elviekben végig a békés megoldást kereső Nagy-Britannia is, amelynek kormányfője, Boris Johnson apokaliptikus jóslata szerint „Oroszország olyan méretű háborút tervezhet Ukrajnában, amilyenre Európában 1945 óta nem volt példa.”
A háborús hangulatkeltés azonban ezen a ponton nem szűnt meg, ugyanis kijelentésével kapcsolatban kérdést is kapott egy újságírótól, melyre úgy válaszolt: „[arra vonatkozóan, hogy küszöbön álló veszélynek tekinthető az orosz invázió] hírszerzési adatok vallanak, és ezen nincs mit szépíteni”, ráadásul „ezeknek a terveknek a végrehajtása bizonyos értelemben már meg is kezdődött”.
Hogy a jelenlegi geopolitikai válsággal mit fog az Egyesült Államok, az Európai Unió, Ukrajna, valamint Oroszország kezdeni, nagy kérdés. Az azonban szinte borítékolható, hogy amennyiben a nyugati blokk lejjebb adott volna a politikai büszkeségéből, és a kelet-európai államokhoz hasonlóan egy távolságtartó, mégis tiszteletteljes stílusban kereste volna a békés megoldást, akkor ma nem kellene Európa-szerte arról olvasnunk, hogy egymás hegyén-hátán, minden országban nemzetbiztonsági válságértekezletek zajlanak.
