Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Nem sokkal azután, hogy háborús összecsapássá eszkalálódott az orosz–ukrán konfliktus, két skandináv és egyben uniós tagállam, Svédország és Finnország is jelezte az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) felé csatlakozási szándékát, s a szervezet érdemi fogadókészséggel reagált. Európa jelenlegi háborús kontextusának tükrében aligha okozott meglepetést a történelmi okoknál fogva következetesen semlegességet valló két északi ország NATO-hoz intézett csatlakozási kérelme, kiváltképpen annak ismeretében, hogy Finnországot egy 1340 kilométeres határszakasz választja el Oroszországtól. A napokban Stockholm és Helsinki ez ügyben képviselt határozott álláspontját hűen alátámasztotta a svéd kormányfő, Magdalena Andersson, valamint a finn elnök, Sauli Niinistö által első ízben Nagy-Britanniával közösen aláírt úgynevezett biztonsági biztosítékokról szóló egyezmény, amely szakértők szerint akár a NATO-csatlakozás nulladik pontjaként is értelmezhető.
A két ország kormánya a héten nyújtotta be hivatalos csatlakozási kérelmét, melynek komoly hátszelet biztosított a NATO-főtitkárának, Jens Stoltenbergnek nemrég Brüsszelben tett kijelentése, miszerint „a két ország felvétele akár gyorsan meg is valósulhat”.
De kérdés, hogy a NATO „nyitott ajtók” politikája vajon lehetőséget, a biztonság növelését vagy éppen ellenkezőleg, több kockázatot rejt magában.
Ami a NATO hadi kapacitását illeti, stratégiai értelemben Svédország akár számottevő arányban növelheti a szervezet légi tartalékait, különösen annak fényében, hogy az ország első számú fegyvergyára, a méltán híres Saab már korábban is olyan uniós tagországoknak biztosított Gripen típusú vadászgépeket, mint hazánk, valamint a Cseh Köztársaság. Fontos emellett kiemelni a szintén a Saab gondozásában gyártott AT4-es típusú vállról indítható tankelhárító rakéták nagy tételben lévő elérhetőségét, valamint a svéd hadsereg által jelenleg is használt három Gotland-osztályú tengeralattjáró meglétét is. Utóbbi segítségével a NATO a térség tengereit, valamint öbleit is hatékonyan az ellenőrzése alatt tudná tartani. Finnország esetén a kiemelkedő légvédelmi rendszere, a nagyarányú szárazföldi páncélozott járműállománya, valamint a több százezres tartalékos katonai tábora szintén érdemi bővülést jelentene az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének átfogó haderejét illetően.
Azonban amíg mind a svédek, mind pedig a finnek szemszögéből egy viszonylag logikus kezdeményezésről beszélhetünk, számos, komoly fajsúllyal bíró kérdés merül fel a NATO északi irányú bővítése kapcsán, amelyeknek a nem megfelelő szintű kezelése akár veszélybe is sodorhatja nemcsak Európa, hanem az egész nyugati világunk biztonságát.
A bővülés ellen szóló legaktuálisabb ellenérv furcsamód maga a kezdeményezés indoka, azaz Oroszország.
Vlagyimir Putyin orosz elnök a két északi ország kérelme kapcsán azonnal reagált, mégpedig érvelése szerint egy effajta kezdeményezés „komoly következményekkel” járna, ennek fényében azt sem zárta ki, hogy nukleáris fegyvereket telepítsen a Lengyelország és Litvánia között található orosz exklávéba, Kalinyingrádba. S bár az Ukrajnával épp háborúban álló oroszok reakciója akár túlzásként is felfogható, a svéd, valamint finn csatlakozási kezdeményezés kapcsán számos, oroszpártisággal nehezen vádolható nyugati szakértő is arra hívta fel a figyelmet, miszerint egy ilyen lépés kifejezetten barátságtalanul hat, egy háborús konfliktus idején akár még hadüzenetként is realizálódhat. Mi több, egyesek az ukránok által folyton-folyvást követelt légtérzár esetéhez hasonlították Stockholm és Helsinki kívánalmainak beteljesítését, amely potenciálisan a harmadik világháború kitöréséhez is vezethetne.
A NATO „nyitott ajtók” fémjelezte politikájában rejlő kockázatot hordozza továbbá magában két, a szervezet alapvető működését érintő kérdés. Egyfelől, Washington szemszögéből a két uniós tagállam felvétele újabb, jelentős kiadásokkal járna tekintettel arra, hogy bár Finnország GDP-arányos költése eléri a NATO által előírt két százalékot, Svédország esetében már egy jóval nagyobb, megközelítőleg egyszázalékos hiány figyelhető meg. Másfelől olyan két ország csatlakozásáról beszélünk, amelyek – szerteágazó okok miatt – alapvetően kívül esnek az Egyesült Államok közvetlen politikai érdekszféráján, ennek értelmében ez a lépés a katonai indokokon túl a politikai lobbi, valamint nyomásgyakorlás szemszögéből sem tűnik az USA által támogatandónak.
Végezetül pedig érdemes megemlíteni, hogy a két ország csatlakozásának kezdeményezése és esetleges sikeressége olyan – egyébként a NATO meghívásos alapú alapszerződésével ellentétes – trendet indíthatna el egyes, még nem NATO-tagországok kapcsán, amely hosszú távon szinte bizonyosan egy Európa, valamint Oroszország között egy elhúzódó politikai konfliktust betonozna be. Mindez pedig nemcsak évtizedes katonai, hanem gazdasági válságok eljövetelét is jelentené, amelyre a koronavírus-világjárvány utáni gazdasági válságból való lassú kilábalás, valamint a jelenleg zajló orosz–ukrán háború fényében egyik félnek sincs szüksége.
A kérdés csupán az, hogy ebben a felfokozott helyzetben képes-e valamennyi NATO-tagország az elvi álláspontját félretenni, és az önmérséklet útján megvonni az újonnan csatlakozni vágyó országok okozta esetleges politikai hullámok mérlegét. Ahogyan a közelmúltban sok más esetben is, célszerű talán ez ügyben is „stratégiai nyugalommal” közelíteni a kérdéshez.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
