Szoros eredmények, és történelmi polarizáltság az Egyesült Államok félidős választásán
Miképpen az elmúlt években a világ valamennyi országát, úgy az Egyesült Államokat sem kímélték a különböző társadalmi válságok, amelyek negatív hatásai pedig egyre mélyebb árkok létrejöttéért felelnek a tengerentúlon. Ami az idén megrendezésre kerülő félidős választások eddig ismert eredményeit illeti, e megközelítés alapján aligha meglepő, hogy amíg a Képviselőház színezete nagy eséllyel konzervatív lesz, addig a Szenátus kapcsán késhegyre menő versenyt láthatunk. Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Dacára annak, hogy számos, még az amerikai baloldallal és a Biden fémjelezte adminisztrációval is rokonszenvező politikai kommentátorok, elemzők és közvélemény-kutatók is alapvetően „hiányosnak” és „gyengének” értékelték Joe Biden demokrata elnök első két évben látott teljesítményét, az idei amerikai időközi választások részeredményei szerint egyelőre várat magára a republikánusok által oly gyakran „vörös hullámnak” nevezett, kifejezetten elsöprőnek nevezett konzervatív áttörés.
Ugyanis a részletek szerint valóban nagy esély mutatkozik arra, hogy az amerikai törvényhozás, a Kongresszus alsóházában, a Képviselőházban többségbe kerülnek a konzervatívok – a többséget jelentő 218 képviselői helyből már 199-et bezsebeltek, míg a demokraták épphogy túllépték a 170-et -, addig a Szenátus többségért folytatott harc már kevésbé egyértelmű.
Ugyanis a többséget garantáló 51 mandátumból egyelőre fej-fej mellett, mindkét párt 48 szenátorral rendelkezik, azonban a republikánusok helyzetét tovább nehezíti, hogy egy patthelyzet esetén az 50-50 arány megtörésének érdekében a mindenkori alelnök voksa dönt, aki jelen esetben a demokrata Kamala Harris.
Adódik a kérdés, hogy egy alapvetően kudarcokkal teli demokrata elnökség ciklusközepi mérlege miért nem eredményezett egyértelműbb, vízválasztó jellegű politikai változást kiváltképpen annak tükrében, hogy az amerikai félidős választások egy, a mindenkori elnök személye elleni referendumként híresültek el?
Egyrészt, ami az elmúlt években az amerikai társadalmat érintő válságokat illeti, egyre szélesebb körben tapasztalni, hogy hiába nő az éppen hatalomban lévő elnöki adminisztrációval szemben az elégedetlenség, az elutasítottsági hullám önmagában nem feleltethető meg egy egyenesirányú republikánus növekedéssel. Példának okáért miképpen a két évvel ezelőtti koronavírus okozta egészségügyi, majd gazdasági válság kapcsán a kiábrándult szavazókat nem tudta érdemben magához vonzani a demokrata tábor, úgy ezt a szavazói réteget a jelenlegi háború okozta inflációs krízissel összefüggésben épp a republikánusok nem tudták érdemben megszólítani. E mintázat egyébként hasonlóképpen megfigyelhető a lakhatást, az energiaválságot, valamint az igazságszolgáltatást érintő kérdések mentén is.
Másrészt, fontos hangsúlyozni, hogy mindeközben az bal- és a jobboldal magszavazói, azaz a leginkább mozgósíthatók és legelkötelezettebbek, továbbra is alapvetően az Egyesült Államokban zajló kulturális, illetve identitás alapú konfliktusok mentén polarizálódnak, amelyekben az elmúlt években társadalmi szinten nem történt előrelépés, éppen ellenkezőleg, az árkok még mélyebbek lettek.
Hogy e kérdés a jelenleg a világot, így az Egyesült Államokat is érintő háborús kontextus ellenére továbbra is mennyire domináns az Államokban, elég csak felidézni a keddi nap egyik legnagyobb konzervatív győztesének, Ron DeSantis floridai kormányzónak az ünnepi beszédét, aki a különböző megélhetést érintő válságok ellenére továbbra is az említett, alapvetően ideológiai frázisok mentén érvelt.
Mint mondta,
szembenéztem a feladatokkal, nem hátráltam meg, a meggyőződéseim vezérelték és vettem a bátorságot ahhoz, hogy vezessem az államot. Négy évi kormányzása után az emberek ítéletet mondtak […] harcolni fogunk a "woke" ellen a törvényhozásban, az iskolákban, a vállalatokban, és soha nem hódolnak be a "woke-csőcseléknek".
Ám úgy tűnik, hogy az amerikai baloldalon az efféle ügyek mentén való érvelés szintén nagyobb mozgósítő erővel bírt, mint az energiának, a munkaerőpiac helyzetének, illetve a megélhetésnek a kérdése. Mint ismert, a demokraták megfelelő érzékkel érdemben kompenzálni tudták Joe Biden elnökségéhez köthető tavalyi, kifejezetten csúfosra sikerült amerikai hadsereg afganisztáni kivonulását, valamint a bevándorlással kapcsolatos, és egyben nehezen védhető politikáját azzal, hogy idén, egy kifejezetten szimbolikus ügybe, a szövetségi szinten garantált abortuszhoz való jog visszavonásába kapaszkodtak bele, amelyben a legfelsőbb bíróság még a nyáron döntött.
Amennyiben valaki azt gondolná, az ilyen jelképes ügyek a nagypolitika színpadán elhanyagolható súllyal bírnak, annak elég csak felidéznie a Pennsylvania államban meglepetésszerű győzelmet produkáló – és ezáltal egy republikánus trónfosztást előidéző - demokrata szenátorjelöltjének, John Fetterman-nak a legutóbbi kampánybeszédét, ahol a szövetségi szinten garantált abortuszhoz való jog kapcsán azt mondta, azt mindenképpen kodifikálni kell.
Az imént tárgyaltak, ha nem is teljes körűen, de legalább részlegesen válaszként szolgálhatnak azzal kapcsolatban, hogy a Donald Trump fémjelezte 2016-os elnökválasztási győzelem óta, s a feszült társadalmi légkör ellenére, miért nem történt robbanásszerű politikai változás az Egyesült Államokban, amely alapjaiban tudta volna megrengetni a status quo-t Washingtonban.
Minden jel arra enged következtetni, hogy a félidős választások eredményei sem fognak hozzájárulni a politikai értelemben vett forradalomhoz egyik oldalon sem, így az amerikai közélet polarizáltságának mértéke csak tovább növekszik majd.
