Erről csak a szalonképtelenség kockáztatásával lehet beszélni, de a mai birodalmak közül a szabadságot és toleranciát hirdető Egyesült Államok tűnik a legkevésbé pragmatikusnak, és sokkal inkább hajlamos a saját eszméit, intézményeit exportálni más társadalmakba, a saját elveit számonkérni rajtuk, mint az ebből a szempontból pragmatikusabbnak tűnő Oroszország vagy Kína.
Tanulságok társadalommérnökök és hatalomtechnikusok számára
"Az ugyanis teljesen mindegy, hogy milyen párti a kormányzat, csak gyenge legyen, könnyen zsarolható és engedelmes. Ebből a szempontból a posztkommunisták voltak a legjobbak, akik még örültek is, hogy ismét van kit szolgálniuk." - Molnár Attila Károly eszmetörténész, a Századvég Kiadó vezetőjének cikke.
Bár a liberális birodalom a saját modelljét, gondolkodását kényszeresen terjeszti, de számtalan alkalommal – Törökország, Öböl-országok, Latin-Amerika – azért a pragmatikus megfontolások ezt legyőzik.
A liberalizmus nyilvánvalóan jószándékú erőszakos terjesztéseinek, a „demokráciaexportnak” számtalan példája van az elmúlt évtizedből. Annyit látunk biztosan, hogy a béke- és konfliktuskutatás melléktermékeként elég tudás gyűlt össze arról, hogy hogyan lehet konfliktusokat kirobbantani, kormányokat és államokat bedönteni. A nem kedves államok felszámolása terén bizonyosan sikeresek. Hol van ma már állam Irak, Szíria, Líbia vagy Ukrajna területén?
A mai társadalommérnököknek két kedvenc területe van: a poszt-szovjet térség országai, főleg a Balkán, és a Közel-Kelet. Azt látjuk, hogy vagy nem sikerül szuverén államot megalkotni kívülről a jószándékú szakértőknek, vagy csak bukott államokat. (A Putyin-doktrina erre a nemzetközi látványra adott orosz válasz.)
A baltikumi bezzegországok feltétel nélkül nyugatbarátok, csak éppen nem liberálisok: az oroszok jelentős részétől megtagadták az állampolgári jogokat, kizárták őket a demokráciából.
Az amerikai demokraták szeme már régen megakadt Magyarországon. nem azért, mintha érdekelt volna bárkit is, hogyan élünk itt Hunniában, hanem mert a kormány egyszer-kétszer visszakérdezett.
Kelletlen csatlós, aki tán a puszta létezésén túl elvár valami ellenszolgáltatást is együttműködéséért. Az ugyanis teljesen mindegy, hogy milyen párti a kormányzat, csak gyenge legyen, könnyen zsarolható és engedelmes. Ebből a szempontból a posztkommunisták voltak a legjobbak, akik még örültek is, hogy ismét van kit szolgálniuk.
A rakoncátlan „szövetséges” lecserélését először a helyiekre bízták volna, akiknek csak forrásokat kell biztosítani. 2010 után a baloldali média és ellenzék retorikája egyértelműen liberális lett – ezért is mondja Schiffer és baloldal, hogy a mai ellenzék nem baloldali –, a globális szabad piac, emberi jogok és általában a mai globális woke kapitalizmus érveit, témáit képviselte, még akkor is, ha ezekre a magyar közönség kevésbé volt vevő: a „szabad piacnak” nevezett világgal pont elégedetlenek voltak a magyarok, az LMBTQ meg a kutyát sem érdekelte, ellenben igényelték az állam gazdasági szerepvállalását, akár a multikkal szemben is.
Ugyanis a kormányzat felelős, négyévente leváltható, szemben a globális kapitalizmus szereplőivel. Az ellenzéki médiában, majd a pártpolitikában is eluralkodó baloldali liberális politika művelői – politikusok, aktivisták, NGO-harcosok, médiamunkások – elsősorban a támogatóiknak kívántak megfelelni, még akkor is, ha ez a megfelelés politikai károkot okozott nekik a közvéleményben.
Ez legélesebben az orosz-ukrán konfliktus esetében volt látható. Ez a külföldnek megfelelés a hazai választók helyett a proxy politika szükségszerű velejárójának tűnik.
A történet akkor vett fordulatot, amikor sokadszor nyert a nyakas Fidesz, és már a központban sem nem bíztak a helyi ellenzékben. Akkor jöjjenek a szakértők a know-how-val. Szaktudásuk legalább három csodafegyvert vetett be.
- Egyrészt a Maidan-koalíció gondolatát, azaz azt, hogy a liberálisoktól a kommunistákig és a nácikig (iszlám országokban a muzulmán fundamentalistákig) mindenkit össze lehet és kell terelni egy koalícióba a nem kívánatos kormány megbuktatására. A geopolitikai liberális demokrácia azt jelenti, hogy nácik vagy kommunisták is lehetnek hatalomban, ahogyan iszlám fundamentalisták is, lehet egypártrendszer is – mint a mai Ukrajnában -, ha a liberálisok geopolitikai érdekeit szolgálják. Ezt úgy fogalmazták meg, hogy „akár az ördöggel is”, és hivatkoztak a Nyugat és Sztálin koalíciójára 1941 után.
Azonban azt láttuk, hogy a gyakorlatban a koalíció egymást is elutasító szavazói nem biztos, hogy összeadhatók. Ezt az egyébként lenézett helyi magyarországi politikusok is tudták vagy sejtették, hiszen az utolsó pillanatokig nem közölték a koalíció népszerűségi adatait, a koalíció pártjainak népszerűségét külön-külön mérték, majd összeadták, bizonyítandó a koalíció népszerűségét.
Rövid távon az ötlet Magyarországon megbukott, vesztettek 900 ezer szavazót 2018-hoz képest. Meglátjuk, mi lesz ennek a hosszútávú ára, de az biztos, hogy a baloldal korábbi önképe – antifasiszta, humanista, erkölcsi iránytű és megmondó, stb. – és a hozzá kapcsolódó politikai pozíció igénye egy időre elveszett, és még csak nem is a hatalom korrumpáló, hanem a hatalom vágya korrumpáló hatása miatt. (Ha ismernék Szent Ágostont, tudnák, hogy nem a halatom birtoklása, hanem a vágya ront meg.)
- A második szakértői ötlet a baloldali populizmus kitalálása volt. Ha Orbánnak sikerült az európai és globális elit képmutatását, kapzsiságát, korruptságát felmutatva haragot kelteni vele szemben, akkor a globális elit összefogva az egykori helyi posztszocialista elittel kelthet elit ellenes, azaz populista hangulatot a jobboldali kormányzat ellen. A korrupció és a képmutatás időnként már vicces tematizálása ezt célozta. Nem beszélve a közvetlen amerikai import jelszavakról, mint a „9% uralma helyett a 99% uralma (egykori Occupy jelszó), a „Mindenki Magyarországa” a „kiváltságos fideszes kisebbség” uralma helyett (ez esetben a kisebbség nem védendő és pozitív érték, hanem erkölcsi-politikai bűn), a minden populizmus ősforrása, a „Hatalom a népé” jelszó.
A baloldal múltját ismerve ez nem a létező magyar nép, amelyik keze remeg, szeme rossz, agyondolgozta magát és koravén, örül a jól fizető állásának és családi támogatások „júdáspénzének”, hanem egy idealizált nép: az angyalok világa, akiknek nincs teste, de gyönyörűek, nincsenek érdekeik, csak elveik, és azok mind a világbékével, az emberi jogokkal, a szubjektumok boldogságával maximálisan összhangban vannak.
De ne legyünk igazságtalanok, a globális liberális elitet szolgáló lokális baloldali populizmust megcsinálni tényleg nehéz feladat. Nem is sikerült.
- A harmadik nagy ötlet, a vezető szakszerű kiválasztása. Nem bízzák a helyi politikai verseny „önkényére”, hanem megtalálják az optimális vezetőt. A helyi ellenzéknek csak annyi a feladata, hogy mögé álljon. A nagy sejtés abból állt, hogy Orbán Viktort nem lehet baloldalról megverni, ezért kell egy keresztény és konzervatív, sok gyermekes ellenjelölt. Ha a magyaroknak ez kell, adjuk ezt meg nekik. A posztszovjet gyakorlat alapján pedig, jó, ha kötődik az Egyesült Államokhoz, és nincs politikai múltja, nem lehet "jellemlegyilkolni", nincsenek „ügyei”. Ráadásul kudarcos helyi elitekben csalódott szavazók szeretik a „civileket”, a politikán kívülről érkezett politikusokat. Ez már annyi országban bevált. Hogy az Orbán-klón megváltó civilről menet közben derültek ki a gyengeségei, az annak köszönhető, hogy nem élt a politikai gyakorlatban - amit előnyének véltek – és nem ment át évtizedek szelekcióján.
A társadalommérnökök és hatalomtechnikusok tragédiája a valóság, ami nem engedelmeskedik, ellenáll, ezért a szakértők nem is szeretik. Ezért is utasítják el a valóságot. A létezését is. Azért akarják uralni, hogy megteremthessék vagy átalakíthassák.
Az egyik tanulság az kellene, hogy legyen, hogy nincs hatalomtechnika, nincs társadalommérnökség, nincs előre kész, becsomagolt know how, amit csak update-olni kell. Főleg nincs a politikában. A politikában a nem tanítható hallgatólagos tudásoknak, személyes készségeknek (helyzetmegértés és felismerés) és képességeknek (bátorság) sokkal nagyobb a jelentősége, mint a „szaktudásnak”. Ennek beismerése figyelmeztetné a politikusokat - akik most dühükben a tengert korbácsolják, mint Xerxész tette –, a voluntarizmusuk korlátaira, de leértékelné a „szakértelmét” eladó „szakértőket” is.
A másik tanulság a nemzet. A társadalommérnökök kudarcai az idegen kultúrák – a muzulmán országok – esetén a leglátványosabbak, de láthatóan alacsony hatásfokkal működnek azokban a poszt-szocialista országokban is, amelyeknek van politikai hagyománya, és ez korlátozza a „szakértők” manipulációit.
A globális liberalizmus együtt tud létezni az identitáspolitikával, de a nemzetállam már probléma számára. A nemzetállam nem csupán képes és hajlamos korlátozni a globális befolyásokat, de az ebből fakadó konfliktusok során nagyon hatékonyan tud a külföldi, idegen befolyással szemben mozgósítani. 1990-ben rövid időre elismerték a nemzetállam jelentőségét, és most az ukrán-orosz konfliktus során is, de Magyarország példája mutatja, hogy az erős nemzetállam mindenféle birodalom számára kényelmetlen korlát.
A cikk szerzője: Molnár Attila Károly eszmetörténész, a Századvég Kiadó vezetője
Forrás: Kontra