Orbán megint leiskolázott mindenkit politikai érdekérvényesítésben
Az európai politikát közelebbről figyelők köreiben egyre gyakrabban találkozni azzal a véleménnyel, miszerint ha el kell valamit intézni, azt majd a magyarok Orbánja megteszi. E lényeglátó gondolat érvényessége a kétnapos brüsszeli csúcson elért magyar siker fényében úgy tűnik, tovább szilárdult. Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Sümeghi Lóránt vezető elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Nemcsak Magyarországon, hanem minden bizonnyal Szlovákiában, valamint Csehországban is komoly megkönnyebbülés övezte azt a kedd hajnalban ismertetett hírt, miszerint Orbán Viktor kitartásának és megkerülhetetlen lobbierejének köszönhetően Brüsszel a hatodik szankciós csomagja kapcsán lemondott abbéli tervéről, hogy az Oroszországból csővezetéken keresztül érkező kőolaj is importtilalom alá essen.
A gazdasági racionalitást teljes mértékben nélkülöző brüsszeli kezdeményezés – amely egyebek mellett tartalmazza a Sberbank SWIFT rendszerből való kizárását lehetővé tevő intézkedéseket, három nagy orosz állami tulajdonú műsorszolgáltató uniós szolgáltatásának a betiltását, valamint az Ukrajnában elkövetett háborús bűnökért felelősök megszorító intézkedések alá vonását – eredetileg azt tűzte ki célul, hogy mindennemű orosz kőolajimport tiltás alá kerüljön, függetlenül attól, hogy az milyen mértékű energetikai, ellátásbiztonsági vagy gazdasági csapást mérne az egyes tagállamokra.
A javaslat azon tagállamokat sújtotta volna aránytalanul, amelyek nem rendelkeznek tengerparttal, így tengeri kikötővel sem, amely logisztikai értelemben e csomagban foglalt tilalmat áthidalhatóvá tette volna.
Mondani sem kell, a javaslat meglebegtetésének idején a magyar kormányfő már a nulladik pillanatban jelezte Brüsszel felé, hogy mivel a magyar kőolajimport 58 százaléka Oroszországból származik, egy teljes importtilalmat tartalmazó javaslat nem lesz elfogadható.
Érdekesség, hogy míg Szlovákia ebbéli kitettsége Oroszország felé még nagyobb (96 százalékos), valamint Csehországé is számottevő (50 százalékos), Orbánon kívül egyik fél sem merte érdemben felvállalni a Brüsszellel való konfrontációt.
Hogy e szankciós csomag egyébként mennyire sokat jelentett mind a bürokratáknak, mind pedig a velünk folyton konfliktust kereső nyugati tagállamoknak, hűen érzékeltette az Európai Bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek a budapesti látogatása is, amelynek egyetlen célja az volt, hogy bele próbálja kényszeríteni Orbánt egy, a magyarok – és a régió – számára hátrányos helyzetbe.
Ugyanis túl azon, hogy Brüsszel indokolatlan mértékben ápol megfelelési kényszert Kijev irányába, természetesen a nyugati tagállamok gazdasági versenyhátrányának kérdése is meghúzódott Orbán sarokba szorítási kísérlete mögött.
Ugyanis egyes tagországban felmerült a kérdés, amennyiben Magyarország valamilyen oknál fogva kivételt képez majd az olajembargó alól, a hosszútávon megkötött olcsó orosz olajimport-szerződésének köszönhetően versenyelőnyre fog szert tenni az EU-n keresztül exportált finomított termékeinek köszönhetően.
Ám ahogyan az lenni szokott, Brüsszel, valamint néhány piaci versenyelőnyét féltő nyugati tagállam ismét komoly félreértésben volt Budapesttel kapcsolatban. Hiszen a magyar kormányfő nem azért kapott zsinórban negyedszer is kétharmados felhatalmazást, hogy az idegen követeléseket a magyar érdekek felé helyezze.
Ennek okán Orbán ismételten, immár a Bizottság elnökén keresztül is jelezte, hogy Magyarország nem fogja feladni azokat a magyarokat segítő, szinte egyedülálló intézkedéseit, mint a rezsicsökkentés vagy a benzinárstop, pusztán azért, mert Brüsszel a közép-európai régióra egy gazdaságilag öngyilkos szankciós politikát szeretne ráerőltetni.
Így a magyar álláspont a kezdetektől fogva megingathatatlan volt, hiába nehezedett a kormányra közel egy hónapon keresztül hatalmas nyomás. E következetességet, illetve magabiztosságot tükrözte az is, hogy a kétnapos brüsszeli csúcs nyitótárgyalását megelőző, legfeszültebb pillanatokban is Orbán egyértelműen beszélt nemcsak hozzánk, magyarokhoz, hanem a brüsszeli bürokratákhoz.
Mint mondta,
„az uniós szankciókból profitot a nyugat-európai olajcégek gyűjtenek be elsősorban, ami azt jelenti, hogy ők a szankciós politika legnagyobb nyertesei. Magyarország extraprofithoz nem tud jutni, mert olyan beruházásokat, köztük csővezeték építését és az olajfinomítók átalakítását kellene végrehajtania, ami nagyon sok pénzbe kerülne. A termék pedig végül drágább lenne a magyar embereknek, mint a mostani. Ezt nem engedjük, hogy bekövetkezzen."
Így Orbán cselekvőképességének és megkerülhetetlen vezérszerepének köszönhetően, az imént említettek nem is következtek be. Mi több, Magyarország a tárgyalások fényében több olyan országtól is elismerő szavakat kapott, amelyeknek alapvetően nem fűződött közvetlen érdekük a csővezetékes importtilalom feloldásához.
Míg Mark Rutte holland miniszterelnök a tárgyalások után elismerte, hogy e kérdésben „Orbánnak igaza volt”, addig az osztrák kancellár, Karl Nehammer már a megbeszélés előtt hangsúlyozta, hogy „Ausztria támogatja Magyarországot, és azt, hogy anyagi kompenzációt kapjanak a magyarok”, majd Orbán Viktorhoz hasonlóan hozzátette, hogy a kialakult helyről az Európai Bizottság tehet.
Tehát, a magyarok Orbánja - ahogyan a migrációs válsággal kapcsolatosan a gyors és határozott határvédelmi stratégiájával, illetve a koronavírus okozta egészségügyi válság kapcsán az innovatív, keleti vakcinapolitikájával, úgy most - a háborús, gazdasági, valamint energetikai válsággal összefüggésben a kiemelkedő lobbierejével, ismét megoldotta azt, amit meg kellett. Mi ez, ha nem tankönyvbe illő cselekvőképesség?
